2013/12/01
Egy rettenetes karneváli fergeteg, egy lírai coming of age történet és egy nagy adag anime haiku. A Keleti Expedíció az Anilogue-ra látogatott.
Miként tavaly, idén is sikerült úgy szervezni a beosztásom, hogy egy komplett beszámoló telhessen rovatom, a Keleti Expedíció jegyében. A fesztivál idén is szolgáltatott muníciót a cikkhez, még ha az Éjfélkor az iskolában című borzadvány nem kifejezetten kellemes élményként lesz a filmnaplómba bevésve. Hitoshi Takekiyo (naná, hogy) egy éjszaka alatt játszódó gyerekfilmjének három kislány a főszereplője, akik (naná, hogy) egy iskolában keverednek túlvilági kalandokba. Egy Goth nevű szertári csontváz és egy Kunstrijk nevezetű, félőrült anatómiai modell kalauzolásával kell kiállniuk három próbát, és az ott összegyűjtött három aranymedállal bizony kívánságot lehet valóra váltani. Az egy dolog, hogy Takekiyo animéje csúnya, „grafikája” mint egy ősrégi Nintendo játéké. Mert ezen túl lehetne lendülni, amennyiben a történet magával ragadó lenne. (Lásd Khan Kluay.)
Az egy másik dolog, hogy a szereplők borzasztóan idegesítőek. Rengeteg animét láttam életemben, vagyis tisztában vagyok vele, hogy itt nem nyugati filmes mércével kell mérni a túlzó reakciókat és a megállás nélkül üvöltöző kislányokat, de ami sok, az sok. És az megint egy másik dolog, hogy az ígéretes, Tim Burton-i kezdés, egy alternatív játékszabályok szerint működő világ felvillantása után az egész egy eszetlen és hányaveti módon összetákolt karneváli kalamajkába fullad. A jelenethatárokon indokolatlanul sok és felesleges a leblende-felblende megoldás: mindenféle dramaturgiai funkció nélkül. A játékidő fele-kétharmada súlytalan ide-oda rohangálással telik, az apróbb mókás momentumok (gengszternyulak, Kunstrijk egyes megnyilvánulásai) nem tudják ellensúlyozni a tényt, hogy valós ötletek híján itt időhúzással van dolgunk. A rosszabbik fajtából.
Az idei Anilogue másik animéje a fesztivál egyik visszatérő alkotójának, Makoto Shinkainak a legfrissebb műve. A szavak kertje a maga 46 percével könnyedén befogadható darab, lírai melodráma/coming of age történet: a középiskolás, cipészi ambíciókat dédelgető Takao esős időben mindig lóg a suliból és a közeli Shinjuku parkba megy, hogy csak úgy magában legyen. Ott megismerkedik a titokzatos Yukinóval, és a két kívülálló között különös kapcsolat alakul ki. Shinkai környezet- és természetábrázolása egészen kivételes, aprólékossága lenyűgöző: a margarétákon megcsillanó harmatcseppek ugyanolyan gyönyörűen vannak kidolgozva, mint a metrón álldogáló arctalan „statiszta” okostelefonjának képernyője. Vizualitás szempontjából művészi bravúrról beszélünk, mely bravúr igazán akkor szembetűnő, mikor két főszereplőnk a világ elől a parkba menekül. Shinkai idilli édenkertet, a nyugalom szigetét teremti meg Tokió rohanó városának kellős közepén, mely nem csak „földrajzi”, hanem metaforikus szinten is menedékként szolgál.
Takao egynyári plátói szerelme természetesen nem teljesülhet be, ezzel szólaltat meg A szavak kertje melodrámai szólamokat, a végig arányosan adagolt érzelmek és indulatok azonban a végére csöpögős szentimentalizmusba fulladnak. Az sem segített a könnyzáporban úszó finálé befogadásában, hogy a film utolsó tizenegynéhány percét hanghiba sújtotta, amit a fesztivál szervezői sajnos nem tudtak megoldani. Sőt, a vetítés leállítása miatt az epilógus végét nem is láttuk, így kénytelen voltam a Wikipédián leellenőrizni, hogy miről maradtam le. Mint kiderült, semmiről.
Csupán két anime persze nem mutathat reprezentatív képet a japán rajzfilm jelenlegi állapotáról, de az idei Anilogue-ra beválogatott darabok közül egyik sem volt egyöntetűen kiemelkedő darab, A szavak kertje bámulatos animációs megoldásaitól eltekintve. Talán jövőre.
Mindeközben a Tokiói Képzőművészeti Egyetem ismét terjedelmes összeállítással lepte meg az Anilogue publikumát, az Anime Haiku kellemes, bő másfél órás utazásra invitált bennünket. Imádnivalón „másmilyenek” ezek az alkotások, más a szemszög, más a megvalósítás, más a zene. Minden más. Absztrakt formák, kísérleti megoldások, vad asszociációk felé nyíló tudatkapuk, film és képzőművészet közötti határ elmosódása. És épp ezért fantasztikus ez a blokk.
A tavalyihoz hasonlatosan idén is haiku versformában számolok be ezekről a szösszenetekről.
Tatsuhiro Ariyoshi: From a Stone
Krikszkraksz, krikszkraksz ez.
Amorf formák szertelen
Tánca szemünkben.
Asami Ike: USALULLABY
Álommanók fent
A baba arcán. Alvást
Szántanak belé.
Yuka Imabayashi: Drops of Life
Pár vérlemezke
Utazik testünkben. Mert
Az élet nem áll meg.
Satomi Usui: Of Mice and Clockworks
Gombegérnek szól
Az előadás. Kapós
Dizőz csavar főt.
Kazuhiko Okushita: Watakushiritori
Menő Manónk egy
Napja egyetlen vonal
Mentén alakul.
Eri Kawaguchi: Wild Wild Ham
Kézilabdás lány
Piheg a fűben, nézve
A többieket.
Hakhyun Kim: Maze King
Ördögi bohóc.
Ördögi terveket sző.
Ördögi film ez.
Risa Kampara: Marie’s Sugar Plum
Anya azt mondta,
Hogy a varázsszilva tán
Megment engem. Nem?
Ayasa Kugema: The Blooms
Virág teltkarcsú
Hölgyeket és sütiket
Rejt. Hernyónak jó.
Hitomi Nakamura: Fox Spirits
Róka koma hegy
Felé igyekszik. Vajon
Mi történik ott?
Yuri Nakamoto: Darkeling
Kislány, vigyázz! A
Sikátor sötét titkot
Rejt. Vigyázz! Vigyázz!
Shizuka Miyazaki: Mimoptera
Vicces, őrült jány
Olvad bele rohanó
Város szívébe.
Saki Muramoto: It’s Time for Supper
Négy gyerek ugrik
Át az árnyékokon. A
Vacsora kihűl.
Holnapi, utolsó bejegyzésemben az Anilogue nyertes filmjeiről és a Tito a frigóban c. animációs dokutrash-ről fogok írni. Ari Folman A futurológiai kongresszusa (amit végrevégrevégre megnézhetek!!!) külön kritikát kap.
Címkék: Anilogue, animáció, fesztivál, filmkritika, KELETI EXPEDÍCIÓ, rövidfilm
Partnereink
Szólj hozzá!