2014/12/27
Ahogy a mind ködösebbé váló decemberben rászántam magam a visszatekintésre, úgy érzem, jóval kevesebb filmet láttam annál, mint amennyit meg szerettem volna nézni. Látásom és hallásom is romlik, és legtöbbször csak az éjjeli órákban, magányom csendjébe burkolózva kezdek mozizásba. Ilyenkor az élmény gyakran összefonódik a közelgő álom delíriumával, és ez bizony befolyásolhatja esztétikai ítéleteimet.
Listám tehát nélkülöz mindenféle objektivitást, egyszerűen ez a tíz cím jutott eszembe először, amikor valamit elő kellett bányásznom 2014 kissé dögkútízű termeléséből. (A sorrend nem rangsor.)
Vannak esetek, amikor el kell fogadni, hogy a hype megérdemelt. Jogos a gyanakvás, hiszen nehéz elképzelni, hogy valaki újat hozzon az egyre üresebbé váló szuperhőskabarékba, de ennek a műnek ez, úgy vélem, sikerült, mégpedig egy igen egyszerű receptnek köszönhetően.
A galaxis őrzőinek filmtörténeti jelentősége van, ugyanis a mind komorabbá váló képregényuniverzumokból határozott visszatérést jelent a humorhoz és a szerethető karakterekhez. (Ebből a szempontból a Thor jelent még említésre érdemes kivételt.)
Nehéz elhinni, de igaz: a poénok ülnek. Drax szentimentális vallomása a végén – „This dumb tree is my friend… This green whore is my friend…” – könnyeket csalt egész évben porszárazon maradt szemembe.
Ez a kellemes meglepetés egyszeri és jelentéktelen hentelésburleszknek indul, hogy aztán a kozmikus kilátástalanság zavarba ejtő és kipufogószagú látomásává dagadjon. Zenei fesztiválra (Sziget?) tartó párocska rossz helyen fordul le az útról, és gyorsan elnyeli őket a vidék.
a szereplőinket üldöző pszichopata pedig felbukkanásától a film utolsó képkockájáig bezáróan nagy lendülettel hozza a ködös Albionban egyre masszívabban megjelenő inhumán tébolyt. (Emlékezzünk meg egy ennél is jelentősebb remekműről: Eden Lake.)
Ez a rövid ajánló természetesen nem a rontóckodás helye, úgyhogy röviden csak annyit, hogy az In Fear pokolian nyomasztó, egyszerű, mégis egy-két elegáns trükkel megbolondított dramaturgiájának végén egyetlen pillanatba képes sűríteni a remény elvesztését és a felszabadulás élményét.
A Mad Max-hagyomány ízléses újragondolása ez a szépen összerakott road movie. Hosszú utazásnak nézünk elébe, amelynek végállomása – ezt már hamar sejtjük – nem egy éjjelnappali McDrive. Mindig is kedvemre voltak azok a posztapokaliptikus tájak, amelyekben érezhetően alig változott el valami az élhetőként elgondolt civilizáció normálállapotához képest.
A Rover világában még működik valamiféle hatóság, állam, biztonsági szerv, de ennek többé semmilyen befolyása nincs a kontinens belsejében, vagyis az Outback még mindig felfedezésre váró hangulatos sivatagában zajló ősközösségi állapotokat idéző dúlásra. A két éve a Prometheusban röhejesen imbolygó Guy Pearce most brutális, de hozzá képest is lenyűgöző Robert „The Hair” Pattinson fogyatékos karaktere. Lényegében ő viszi gyönge hátán a filmet, no meg valami, ami a csomagtartóban lapul.
Ahogy a Roverrel Pattinson is végleg kilépett a „gyémántbőrű” figurájából, úgy vetkezi le magáról Scarlett Johannson a bögyös szuperhős (érdek)feszítő bőrét Jonathan Glazer pszichotripjében. Az Under the Skin súlyosan terhelt látomás az idegenségről. Az első három perc rögtön a paplanomhoz szegezett, a tengerparti jelenet után meg kellett állnom, és ki kellett rontanom lihegni egyet a gangra, a film gerincét alkotó, a deformált fejű fickóval eltöltött tizenöt perces liaison pedig önmagában is remekmű volna.
Ezt a jelenetet követően a dolog enyhén megbillen, az események kényszerpályára állnak, és a film, ami mindaddig egy teljesen eldöntetlen térben mozgott, betagolja magát egy hagyományosabb narratívába. Nem lehet kérdés azonban, hogy még ezzel együtt is több mint méltó a figyelmünkre, nem is beszélve a fiúk számára leszűrhető és fontos tanulsággal: többé ne menj uszodába.
Az év legmegosztóbb filmje. A gyengéiről már az előzetes információk alapján bárki pontos képet alkothatott, így én eleve úgy ültem be a moziba, hogy ezekkel szemben megbocsájtó leszek. Már régóta nyilvánvaló, hogy Nolan megalomán eposzokban gondolkozik, és talán most merítette a legnagyobbat.
De a film így is rendkívül fontos, több mint emblematikus és maradandó darabja lesz nemcsak az évnek, de valószínűleg az évtizednek is. Mindent le lehet olvasni róla Nolannek a filmtörténethez, a filmnyelvhez, a mozi képi és auditív (!) lehetőségeihez, továbbá a közönséghez való viszonyáról. Brutális, önnön súlya alatt roskadozó vállalkozás néhány örökbecsű és jó pár félresikerült jelenettel. Alkati kérdés, hogy az utóbbiak miatt idegeljük-e magunkat, vagy az előbbieknek próbálunk örülni.
Az Interstellar minimum operai ambícióitól mi sem állhat távolabb, mint egy mindvégig egyetlen térben játszódó, egyetlen arcot mutató kamaradarab. Tom Hardy egyszerre elgyötört és kemény ábrázatát, selymesen affektáló hangját azonban minden jel szerint érdemes volt fókuszba állítani.
Egy félrelépésnek köszönhetően beütő midlife crisis, a megszokott életvalóság egyetlen óra leforgása alatt bekövetkező darabokra hullása, és a hátsó ülésen pampogó papi gonosz lidérce (ez utóbbi finoman szólva sem hiányzik) – nagyjából ez a Locke, amely némi didaxissal, mégis árnyalt karakterábrázolással és összességében hitelesen kardoskodik amellett, hogy
Az évvége méltán agyonajnározott horrormeglepetése. Jennifer Kent, aki a Babe 2 egyik mellékszerepén (!) kívül a Google szerint semmit nem csinált egész életében, tökéletesen komponált családi pszichózissal lepte meg mindazokat, akiknek ez már nagyon hiányzott. A rendező női mivolta sejteti, hogy a film sokkal erősebben az anya-gyerek kapcsolatra és a gyászfeldolgozás dinamikájára fókuszál, semmint hogy a címszereplő szörny (?) spontán felbukkanásaival ijesztgessen.
de nem mehetünk el szó nélkül az ifjú Noah Wiseman mellett sem, aki örökké tágra nyílt szemével, barna fürtjeivel szintén nem csupán gyermeki érzékenységet, de egyfajta túlfűtött prepubertás szexualitást is durván a képernyőre oktrojál.
A filmben ugyanis kettejük kapcsolatában családi és szeretői viszonyok olyan széles skálája jelenik meg, amihez hasonlót legutóbb talán a Beszélnünk kell Kevinről-ben láthattunk. Apu korai halála letaglózó, a kisfiú Reszkessetek betörők!-gerillatechnikái a vélt (?) szörnnyel szemben szívszorítóak, és az anya egyre jobban torzuló arca, az ép ésszel már alig felfogható kétségbeesés legmélyebb bugyraiba való aláereszkedése, nos, legalábbis sokkoló. Ilyeneket kéne iskolában is vetíteni, nem A helység kalapácsát.
Nagy kérdés volt, hogy mi pótolhatja be a Breaking Bad után hátramaradt Breaking Bad alakú űrt a szívemben, és ha a TD erre nem is lehetett képes, amolyan életmentő műtétnek mégis tökéletesen megfelelt. Bár a sorozat befejezése sokakban erős hiányérzetet ébresztett, én nagyon élveztem Spaghetti Man huncutkodását az asszonyával, az otthonuk és a házuk mögött kezdődő katakomba egyszerre végtelenül közönséges, mégis mitológiai telítettségét.
Általában véve a TD igen ügyesen járja végig a rituális kisvárosi bűncselekményektől a horror tremendumig vezető pályát, és jut el végül az emberi lélek mélyén lappangó sötét anyagig, amellyel kapcsolatban óhatatlanul felmerül, hogy az már nem is emberi, hanem olyan gonosz, pusztító esszencia, ami nem tartozhat a fajtánkhoz.
A sorozat persze nem ad válaszokat leggyötrőbb kérdéseinkre, de ha odafigyelünk, feltűnhet egy ravaszság. Amikor az utolsó képkockákban Rust „In Rust We Trust” Cohle szörcsögve megjegyzi, hogy a fény győzedelmeskedik, akkor történetesen egy darab csillagot sem látni odafent.
Az egyetlen fényforrás az úttest melletti lámpa, emberi produktum, amely piszkos, „rossz fényt” szór szereplőinkre. Ez a fény hazudik. Rust megtérésével (?) mintha szem elől tévesztené az addig oly biztosan tudott igazságot, vagyis azt, hogy a létezés tényleg abszolút értelemben véve kilátástalan, és az égvilágon semmi nincs a Gonoszságon kívül. Üdv Carcosában!
Pascal Laugier 2008-as szadista művészfilmjét évente és nem lankadó szorongással veszem elő. Nehéz is erről a moziról hosszan beszélni, hiszen a másfél órán belül nem egy, de két olyan csavar is bekövetkezik, ami a feje tetejére állítja mindazt, amit addig láttunk.
A szörny (?) itt sem ijesztget, hanem odamegy hozzád, és percekig üti a fejedet, késsel nyiszatol, és közben együtt sikoltozik veled. Mindez azonban csak bevezetésként szolgál egy fájdalmasan hosszúra nyúló, további pincekínzáshoz, amelynek valódi tétje egy hitvita eldöntése. A film végül happy endbe torkollik, ha azt vesszük, hogy a háttérben folyó teológiai vita megoldódik – csakhogy ekkor arra is rá kell döbbennünk, hogy bármi legyen is a kérdésünkre keresett válasz, annak meglelése katasztrófát ígér.
Megemlítem még Laugier legfrissebb, The Tall Man c. filmjét, amely egy számomra szintén sosem látott fordulattal nemcsak a sztorit tereli más irányba, de a film egész karakterét is gyökeresen megváltoztatja. Nem tudom, hogy ez a betegesen tehetséges rendező még hány ilyen trükköt tud elővarázsolni a ködsüvegéből, de nagyon várom a következő művét is.
Erről az 1974-es filmről semmit nem hallottam, amíg szembe nem jött velem egy listán. A leírás körülbelül úgy szólt:
„Ha tudni szeretnéd, hogy milyen érzés bebélyegezve végignézni egy hangyaapokalipszist, akkor a Phase IV neked való!”
A reklám nem hazudik. Egy rejtélyes eseménynek köszönhetően Arizona hangyakolóniáinak szorgos lakói mutálódni kezdenek, és kollektív szuperintelligenciát hoznak létre. A film igazi ötlete azonban az, hogy a hangyák nem a többi életforma elpusztítására, hanem azok integrációjára ácsingóznak. A hangyák szemszögéből az ideális új ember: hangyaszimbióta. A film záró öt perce egy semmihez sem fogható danse macabre keretei között ezt a megvalósult „szerelmi egyesülést” ábrázolja.
Megvallom, én ódzkodom a „változástól”, az viszont mély hatást gyakorolt rám, hogy a film mégis paradicsomiként ábrázolja az új állapotot, amelyben megszabadulhatunk a humánum csonkolt szenzóriumától, és átélhetjük, hogy milyen egy valódi közösség részének lenni.
Mivel nem ismerem behatóan a kísérleti filmes hagyományt, nem tudom megítélni, hogy Lichter Péter alkotásai pontosan hova és hogyan is illeszthetőek be ebben a történetben, mindenesetre általában nagy elkötelezettje vagyok a „kísérletnek”, a formai, narratív újításoknak. A Rimbaud többszöri megtekintés után sem veszít frissességéből, sőt folyamatosan újabb és újabb oldalait képes megmutatni. (Alább a teljes film megtekinthető.)
Érzékileg túlfűtött nyomokat látunk, lüktető kép- és hangtörmelékeket, amelyek Arthur Rimbaud részben fiktív, részben valódi (vagyis többé-kevésbé dokumentált) útjairól „készültek”. Ismét a semmibe visszatérő ember története elevenedik meg: születés, néhány vers, fegyverkereskedelem, halál. Mindannyian onnan jövünk, ahol nem voltunk, és oda tartunk, ahol nem leszünk. Uff.
néhány alkalmi pozitívabb élmény mellett az idei filmek közül (is) azok voltak számomra kiemelkedőek, amelyek az emberi mivolt vélelmezett „célszerűségének” problémájával szembesítettek. Mi dolgunk a földön? Ha az iszonyat puszta „hordozói” vagyunk, borítékok, akkor vajon kitől-kinek visszük a kín üzenetét? Beszéljünk akár az inherens gonoszságról, akár az emberen túli, de már a benne magában elkezdődő senkiföldjéről,
Címkék: A LISTA MÁMORA, évértekelő, horror, toplista
Partnereink
Bartók Imre idei best of filmlistája. El. Fogunk. Pusztulni. http://t.co/pC5StxH2V1