Állj meg! Mit futkosol?

PRIZMA

2020/03/25

Kungl Zsigmond írása Szőcs Petra Dévájáról

Állj meg! Mit futkosol? Körülbelül fél, vagy másfél évvel ezelőtt ezzel a négy szóval indított egy háromnapos szemlélődő lelkigyakorlatot egy Sacré Coeur nővér a Mese utcában. Mosolygott, és a mosolyában egyszerre volt irigylésre méltó, lankadatlan derű, ugyanakkor valami szokatlan, sőt viszolyogtató. És ájtatosan búgott a hangja. Azzal együtt, hogy teljesen komolyan mondta, amit mond, a szemében csillogott valami huncutság, ami azt tükrözte, hogy pontosan tudja: van valami minimum ironikus a szavai banalitásában. Angelus Silesiust idézte, a teljes kétsoros így szól: Állj meg, mit futkosol, a menny benned ragyog, akkor hiányzik csak, ha másutt hajszolod. Lelassítani, lenyugodni a figyelem egy másik szintjéért; ez epifánia, de közhely is. Akkor és ott a csendben lett egy érzéki tapasztalatom a szavak igazságáról, de a hétköznapokban nem tudok ezzel az igazsággal mit kezdeni. A figyelmem azóta ugyanúgy nyugtalan.

Amikor tavaly nyáron a diplomafilmemen dolgoztam, a minél elemibb hatáskeltés, a meghökkentő és brutális események egymásra licitálása volt a legfőbb célom. Egy bentlakásos kolostoriskoláról írok, ahol az egyik diák punkzenész akar lenni, és közben folyamatos bűntudatot érez a szexuális vágyai miatt – majd ebből az állapotból kizökkenti egy új diák érkezése. Azt gondoltam, hogy a kegyetlenségek tobzódásában még izgalmasabb lesz az intimitás betörése, ezzel együtt azonban egy másik vágy még erősebben kényszerített ebbe az irányba: hogy még véletlenül se írjak unalmasat. Emiatt végül olyan szöveg született, amiben őrületes tempóban pörögnek az események, de valójában csak lebonyolódnak, és nem történnek meg.

Emellett még egy dilemma nehezítette az írást. Hogy beszéljek egy vallásos közegben történő lázadásról úgy, hogy magam is részét képezem ennek a közegnek? Római katolikus vagyok, aktívan cserkészkedem, misére járok. Beszélni akarok erről a közegről, ugyanakkor ahhoz, hogy beszéljek valamiről, el kell lépnem tőle, de én úgy szeretnék distanciát teremteni, hogy közben e közeg része maradok. Ez lehetséges? Ha igen, a megszólalásom lehet-e elég pontos? Hogy mérhetem fel, hogy biztosan az-e?

Revelatív és kijózanító filmélmény volt számomra ebben a dilemmában megnézni a Dévát.

Rávilágított, hogy egy történet szüzséjének megválasztott speciális közeg érdekfeszítő bemutatása nem csak akkor lehetséges, ha a közegre jellemző legextrémebb eseteket dolgozzuk fel. A legátlagosabb részletekben is átlényegülhet az anyag. Egy menzai ebédben, lefekvés előtti fogmosás közben, vagy akár a hálóban, egy tesiórán vagy az udvaron eltöltött unalmas órák alatt. Azzal együtt, hogy a Dévától nem idegen az extremitás, sőt, mégis képes rá, hogy a kétszer nem látható, érdekes, radikális vagy szép pillanatokat a rutin és a banalitás irracionalitásán keresztül is bemutassa.

De nem csak a finomsága és a visszafogottsága sokkolt. Problematikus olyan közeget bemutatni, ami az átpolitizált diskurzusok részét képezi, és a Böjte Csaba által alapított Dévai Szent Ferenc Alapítvány, illetve az általuk működtetett árvaházak rendszere ilyen közeg. A tevékenységük nem csak azért érdekes, mert az egyházon belül is sajátos szigetet képeznek, hanem azért is, mert Erdélyben működnek, és a róluk való beszéd magával vonja a teljes határon túli- és inneni magyarságkérdést is. Nehéz feladatnak tűnik úgy beszélni Déváról, hogy ne települjenek rá a mélymagyar illúziók vagy a sematikus társadalomkritika. Szőcs Petra első nagyjátékfilmje úgy oldja meg ezt a feladványt, hogy egyszerűen nem vesz tudomást erről a szempontrendszerről, ami képessé teszi arra, hogy valóban lássa az anyagát. A Déva nem vitatja el, hogy a szeretetotthon, ahol játszódik, és a munkatársai ne adnának reményt a reményteleneknek, és ne teremtenének szerető közeget sok száz árva gyereknek, ugyanakkor minden idealizálás és illúzió nélkül tud képet adni róluk, így eljutva a konkréttól az egyetemesig.

Ez a film visszaadta a lelkesedésemet az íráshoz. Megtalálhatja minden anyag a megfelelő formát, és ha tabusértő, aktuális, akár vállalhatatlannak tűnő, akkor meg is kell neki. Szem előtt tartva a kegyetlenségben is a szépet, a reménytelenben is az emberit, ami megszabadítja a valóságot a leegyszerűsítő képzetektől, és ismeretlen szépségek felé visz.

Lehet ilyen filmeket csinálni. Kell is. Nyugi.

A címszereplő város persze nem csak az eddig leírtak miatt kerülhetett az alkotók figyelmének a középpontjába. A kolozsvári rendező és költő, Szőcs Petra már sokszor dolgozottfel erdélyi témát, mint a Cannes-ban bemutatott kisjátékfilmjében, A kivégzésben, ami egy Ceaușescu-pert mitikusan újrajátszó kolozsvári gyerekcsapat történetét meséli el, szintén albínó főhőssel. Vonzza őt Erdély költői tere, amiben a térség sajátos múltja és jelene és a kettő közti feszültség nem csak a városok levegőjét járja át, de egyes városképekbe is beleégett. A Déva városa fölé emelkedő hegyen középkori vár áll, amelynek történelme mitikus homályba vész, ráadásul sötét szépséget ad neki Kőmives Kelemen népballadájának a zenéje és misztikuma. A vár alatt viszont, de kicsivel az emberek feje fölött, gusztustalan vezetékhálózat futja be a várost, amit ormótlan betonoszlopok tartanak, és ami egy jóval prózaibb múlttal, a Ceauşescu-rendszer pusztításával szembesít^[1], valamint azzal, hogy a rendszerváltás óra történt változások sem hoztak határtalan jólétet és korlátlan szabadságot. Termékeny és bizarr ennek a két összeférhetetlen minőségnek a folyamatos ütközése, amire rátesz még egy lapáttal a már korábban említett missziós tevékenység, amit Csaba testvér és követői folytatnak. Egy ilyen terhelt jelentéstartalmakkal bíró közegben árva főhőst választani, aki albínó, elsőre soknak tűnik, de a lassú tempó és az érzékeny figyelmű elbeszélésmód felülírja ezt. Nem a szokatlan és a nyomorúságos helyzetek egymásra halmozása érdekli a Dévát, hanem az élet irracionális szépsége.

Kató (Nagy Csengelle) árva lány. Hűvös és visszahúzódó. Csúnyának látja magát rendellenes külseje miatt, amiért albínó, rezeg a szeme, a tekintete pedig olyan, mintha gonosz lenne. Azt terjeszti magáról, hogy egyszer a puszta nézésével megölt egy kisfiút, amit a társai el is hisznek neki, és talán igaz is, nem lehet tudni. Kívülálló minden tekintetben. Egy napon átmenetileg új önkéntes nevelőjük lesz, Bogi (Komán Boglárka), gyönyörű, csupaszáj csaj, jó a humora, elfogadó és nyitott. Rajongani kezdenek érte a lányok, különösen Kató, és kérlelik, hogy ne csak egy hónapig maradjon velük. Bogi sajnálja, de nem maradhat tovább, mert nincs több hely a nevelők között, ami vagy igaz, vagy nem, de a lányok mindenesetre elhiszik. Az egyetlen dolog, amit tehetnek azért, hogy Bogi itt maradjon velük, hogy felszabadítanak még egy helyet az árvaház munkatársai között. Elhatározzák, hogy az egyik nevelőjüket megölik. Kató megátkozza Annát (Fatma Mohamed), egy román nevelőjüket, aki hamarosan nagyon beteg lesz.

Ez a történet a szeretet, a bűn és a bűntudat fogalmát szétválaszthatatlanul képes összefonni, és emellett a gyermeki képzelet és a mítoszok világát is a lefilmezhető valósággal. Minden abszurditása ellenére hiteles a misztikum ebben az izolált gyerekközösségben. Egyrészt egyszerűen azért, mert a tagjai hisznek benne, másrészt pedig a film időkezelése miatt. A Déva nem beleveti a befogadót ebbe a világba, hanem finoman, költői részletességgel vezet át a banalitásokon keresztül valami egészen démoni felé. Katót rajtakapják azon, hogy kisminkelte magát (egy lopott sírkoszorú árából vett szempillaspirállal!). A nevelője szerint ronda lett, megmosakszik, hajat mos. Van valami groteszk és egyszerre szívszorító abban, hogy az albínó arcára felvitte a fekete festékét, és ahogy lemossa. Mikor már a haját szárítja, véletlenül lecsapja a biztosítékot az épületben. Ettől a pillanattól kezdve a film jelentős részében nincs áram az egész árvaházban, és sötétedés után kénytelenek gyertyákkal világítani, akkor is, ha a fogukat mossák. Így nem csak az otthon anyagi helyzetéről kapunk képet, hanem a véletlennek tűnő baleset elegáns könnyedséggel áttereli a történetet a köznapiból az ismeretlen erők felé. Égő gyertyákkal a kezükben fogat mosó gyerekeket nézni földöntúli élvezet. A gyertyagyújtás szakrális konnotációi és a folyamatosan jelenlevő halálszag miatt a halál és a temetők szentsége keveredik a fürdőszobák profanitásával. A különösen magával ragadó ebben az, hogy a film szereplői számára ez a groteszk aktus nem lényegül át költőivé, ugyanolyan természetes számukra ez a kettősség, mint a dévai magaslati vezetékek ansnittjéből meglátni a középkori várépület falait, amit a népballada szerint egy asszony hamvai tartanak össze.

A gyerekek szeretetét, ami gyilkolási vágyba és kísérletbe fordul át, a mágián túl a kiszolgáltatottságuk pontos és finom érzékeltetése hitelesíti. Nincs egy rossz szándékú nevelőjük, pláne nem gonosz vagy pedofil, nem bántja őket senki sem,

még az esti miatyánk sem erőszak.

Az ima közben elszunnyadó gyermeket nem akarja felrázni a nevelője, csak finom tapintattal megcirógatja őt, és hagyja tovább aludni. Még egymással szemben sem erőszakosak az árvák, Katót is elfogadják, csak néha durvák a másikkal: ha egy tanáruk óráját unják, visszabeszélnek, vagy ha egyikük dobozból issza a tejet, akkor beszólnak neki. Mint bárki más. Erre persze rá lehetne fogni az idealizálást – hol marad az ottliki bullying? –, de mégsem erről van szó. Természetesen működik a szeretet ebben a közösségben minden brutalitása ellenére. De a kötődésük a nevelőkhöz és egymáshoz, különösen Bogihoz, pontosan megmutatja a kétségbeesett szeretetéhségüket. Szinte azonnal megnyílnak felé, és a rajongásukat, ragaszkodásukat megkapó sutasággal, néha elfojtottan, néha pedig már-már erőszakos gesztusokkal próbálják kifejezni felé.

Egy jelenetben Bogi és Kató ellátogatnak Bogi régi ismerőséhez, aki az apjával egy ideig közeli barátságban lehetett. A fickó feltehetően nyugdíjazott ortodox pap. Alig beszél magyarul, de azzal együtt rokonszenves vén szivar benyomását kelti. A találkozó egy ponton minden átvezetés nélkül megmagyarázhatatlanul furcsa fotózásba fordul át. A férfi Katóról készít analóg fényképeket, és a lánynak nincs ellenére, hogy a fickó lencsevégre kapja őt, sőt még imponál is neki, hogy valaki szépnek, legalábbis érdekesnek tartja. Amikor Bogi is mellé áll, és együtt pózolnak az öregnek, egészen feloldódik. A dologban úgy tűnik, hogy nem volt semmi előre eltervezett, nincs ördögi szándék, az önkéntes nevelő sem gyanakszik semmi rosszra, mégis gyomorforgató belegondolni abba, hogy mi lesz, vagy mi lehet a sorsa azoknak a fotóknak, ha az expap éjjeliszekrényére kerülnek az olvasószemüveg és a papír zsebkendők közé.

Amikor Anna, a megátkozott nevelőnő olyan beteg lesz, hogy kénytelen hazautazni Déváról Petrozsénybe, Kató nem bírja tovább. Képtelen mit kezdeni azzal a tudattal, hogy gyilkos, és elhatározza, hogy felkeresi a nőt. A film visszafogott, érzékeny szövete ezen a ponton olyan minőséget ér el, ami a világirodalom egyik legnagyobb, legfurcsább és legellentmondásosabb regénye, Mary Shelley Frankensteinjét idézi fel. A kiszolgáltatottság és a bűntudat egyik legelementárisabb erejű lenyomata és kifejezője ez a könyv. A démont teremtése óta üldözi a lelkiismeretfurdalás, a szégyen, az önundor és a düh, a szeretetéhsége pedig gyilkosságok sorozatába hajszolja. És a Déva hősnője is hasonló érzelmi helyzetbe kerül, amit a film nagy erővel fejez ki, ezzel beigazolva a kis amplitúdókkal dolgozó filmes történetmesélés esztétikai potenciálját.

Kató magányosan és kétségbeesve megnyugvást keres a hányattatásai közt: vonatsínek mentén sétál, idegenektől kér segítséget, akik kóbor kutyaként üldözik el őt, kihalt vonatgarázs épületében keres valakit, aki talán útbaigazítást adhat neki. Miután végre valaki talán segít neki, hosszan csak egy pályára álló vonatkocsit látunk a lepusztult remízben, előbb kívülről, egy statikus totálban:

kör alakú pályán forog a böszme, rozsdás gépezet.

Majd a vonat belsejéből látjuk, szintén fixben, ahogy szép lassan ráfordul a sínekre, és elindul a beteg, megátkozott Anna felé. Elviselhetetlenül hangosan zúg, és kóbor kutyák veszik körül. A Déva eddig a pontig alig észrevehetően dolgozott bennem, de kiélesítette az érzékszerveim. Kontemplatív állapotba kerültem. A kapaszkodót nem kínáló lelkiismeretfurdalás fullasztó érzését, a savként csontig maró szeretetvágyat, a gyűlölet, az önundor, a magány és a kitaszítottságérzet furcsa, bénító, zuhanásszerű elegyét, azt a félelmet, hogy szörnyeteg vagyok, és az ebből való szabadulás lehetőségeit – ezeket tudja ez a film megfogalmazni. Finom történetmesélésével olyan lavinát hoz létre a Déva, amely eljuttatja a filmet eddig az inspiráló jelenetsorig.

Hogy a diplomafilmtervem végleges formája mi lesz, még nem tudom. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy mozgalmas, izzadt hónaljakban és kamaszfiúk vérében tobzódó forgatókönyvet képzeltem el, de az írás során mégis egy csendes, halálszagú ballada szólított meg a leginkább.

A szerző forgatókönyvíró.

[1] Próbáltam utánanézni, hogy valóban rendszerváltás előttiek-e ezek, de nem sikerült, mindenesetre olyan rondák, hogy feltételezem, hogy igen. Itt van két kép, amit még tavaly tavasszal készítettem róluk, így néznek ki. https://drive.google.com/file/d/12_yat5agDtjZ6lMgs8x7dg_BCtDL9-ym/view és https://drive.google.com/file/d/12XsSpJS91BusOv-8XONEW6bCcP0s3lzi/view

Címkék: esszé, magyar film