Az én testem, az én tetkóm

Mega Sára

2015/06/04

Egyre többször látok szép tetoválásokat. Egyre kevésbé látom idegennek őket. Gimiben el sem tudtam képzelni ennél nagyobb lázadást: szülői engedély nélkül (nyilván), visszacsinálhatatlan változást előidézni a testen. De azért titokban azt gondoltam, hogy intelligens ember kamaszdühből nem csinál olyat, aminek a következményeit egész életében viselnie kell. Aztán később egyszerűen csak nem értettem, hogy miért akarhatja valaki végérvényesen megjelölni magát valamivel, legyen az egy nonfiguratív minta, egy név vagy mondat.

Nem tudtam elhinni, hogy az emberek különbséget tudnak tenni mulandó és maradandó dolgok között.

Nyilván sokan nem is tudnak. Nyilván attól félek, hogy én se tudok.

Angie Bird 12 perces dokumentumfilmjében nyolc idős embert faggatott tetoválásaik történetéről. Vannak, akik egész fiatalon kezdték, másokat egy-egy sorsfordító esemény motivált. Az egyik nő elmeséli, hogy a férje halála után magára tetováltatta a nevét, bár, mondja nevetve, nem biztos benne, hogy ő támogatta volna az ötletet, de hát már nem volt ott, hogy ellenkezzen. Függetlenül attól, hogy az ábrák egy traumára, egy szeretett személyre vagy fiatalkori anekdotára emlékeztetik őket, mind a nyolc ember büszkén és szeretettel beszél a tetoválásairól. Ezeknek a külső iránypontoknak a gyökere mindannyiuknál mélyre vezet, és Bird filmjéből nagyon átjön, hogy

hogyan lesz a tetkóból terápiás eszköz: a felismerés, megbékélés, elengedés szimbóluma.

Címkék: dokumentumfilm, rövidfilm, tetkó