Az utóbbi években aktuális témákhoz nyúló Rachid Bouchareb, az Arany Pálmára jelölt, mélységesen ideologikus és (mindenkori) kormányellenes A dicsőség arcai (Indigènes, 2006) után, melyben a Franciaország második világháborús felszabadításában nagy szerepet vállaló észak-afrikai arab katonák méltatlan anyaországbéli sorsának állított grandiózus emléket, 2009-ben is kínos témához, a 2005-ös londoni terrortámadás eseményéhez nyúlt. A London River azonban  jóllehet, legmélyén ugyanolyan ideologikus, mint a szerző előző nagyobb szabású alkotása, hiszen ismét explicite tárgyalja a muszlimokkal szembeni intolerancia kérdését  visszafogottsága miatt kevésbé terhelt, mivel az egyenlőség és testvériség eszméjét két ember személyes kisvalóságában szólaltatja meg.

Elisabeth (Brenda Blethyn), az idősödő édesanya Londonba utazik vidéki farmjáról, amikor a vasutat és egy buszjáratot ért bombamerényletet követően nem tudja elérni lányát telefonon. Ousmane (Sotigui Kouyaté), az Afrikából tizenöt éve Franciaországba települt muszlim erdész is keresi az ugyanennyi éve nem látott fiát. Nyomozásuk szálai végül összefonódnak.

A történet meglehetősen banális, mindössze ennyi: két embert egymás mellé sodor a sors, akik a távolságtartás és a bizalmatlanság után közelebb kerülnek egymáshoz. De a film annyira visszafogott, szerény és kontemplatív, hogy nem tűnik zavarónak a történet elhasználtsága. Ehhez legnagyobb részben a színészek meggyőző alakítása járul hozzá: Brenda Blethyn egy hír hallatán olyan, felszabadultságában szívszorító nevetést hallat, ami talán a London River legmegrázóbb része – még a végkifejletnél is tragikusabb. És nem csak a színészi játék dicséretes, de a figurák is rendkívül jól formáltak: Ousmane öltözéke és egyéb tárgyi attribútumai, továbbá az, hogy idős kora ellenére hosszú utakat is gyalogszerrel tesz meg, annyira beszédesek, hogy a szinte végig hallgatag figura mégis beszédes, s noha alig szól, mégis mélyen ismerni véljük.

A film, bár sokáig nem árul el tényeket a fiatalok hollétét illetően, nem árul zsákbamacskát sem. A London River temperamentuma  melyet főképp a főszereplők kiváló játéka határoz meg  kiszámíthatóvá teszi a néző számára a végkifejletet, ennek ellenére képes fenntartani a figyelmet és fokozatosan növelni a feszültséget, még ha korán világossá is válik, hogy nem cselekménydús filmre számíthatunk, sokkal inkább a figurák belső drámájának stációit követhetjük nyomon.

Talán nem nagy baj, hogy a történet végpontja, megoldása nincs megfelelően szcenírozva, s ezért direkt bemondásra kell elhinnünk, hiszen a film nem a két szülő nyomozásáról szól, sokkal inkább egy fejlődéstörténetet követhetünk végig. A megoldást követő képsorok ellentmondásosak, mert szép és diszkrét a szimbolikája annak, ahogy Elisabeth haragját termőföldje ellen fordítja, Ousmane pedig becsben őrzött fáin áll bosszút, ám ez kizárólag jellemükét árnyalja, a kettejük között kialakult sajátos kapcsolatot már nem, pedig ez az egymásra találás alkotja film magját. Kapcsolatuk minőségváltozásának tetőzését Bouchareb a természeti bosszúhadjárat előtti képsorokban egy rendkívül klisés ölelés-képben mutatja meg.

Ez a szimbolika pedig, legyen bármily visszafogott, sajnos erodálja a London River szimpatikus csendességét és lamentált voltát, ugyanis felszínre engedi a moralizáló példabeszéd-szerűséget, megmutatván: a tragédia összeforrasztja e két ember sorsát, s a traumák és megpróbáltatások árnyékában a korábban türelmetlenkedőkben is felébred a tolerancia. A London River így tesz hitet a muszlimokat illető előítéletek feloldásának lehetősége mellett; s finoman, de ideologikummal átitatottan megmutatja azt is: ők is esendőek, maguk is áldozatok, s mindketten osztoznak az emberi állapot tragédiájában.