2011/04/11
„Hétévesen vöröskendős, fehéringes úttörő egyenruhámban a Vörös téren felállva üdvözlöm Brezsnyev bácsit és a pártot, Reagan bácsit pedig világbékére intem; tizenhét évesen sörényes fejjel csövezek a Vörös téren, teszek Gorbira és a hülye pártjára, undorodom mindattól, ami itt van, legjobb volna meghalni; huszonkét éves vagyok, le a rohadt kommunistákkal! eljött a szabadság órája! eufória!; negyvenéves vagyok, itt ez a Putyin, undorodom, de meghalni? minek…”[1] Az én peresztrojkám öt, a hetvenes-nyolcvanas években a vasfüggöny mögött a Szovjetunióban felcseperedett moszkvai lakos életébe pillant be, és eleveníti fel velük „alulnézetből” az elmúlt negyven év alatt átélt történelmet.
A ma negyvenes évei elején járó oroszországi generáció tagjai még tisztán emlékeznek a hetvenes évek agymosó szlogenjeire, amikor óvodásként az Internacionálét a tévé előtt is felállva énekelték, a világbéke érdekében leveleket adtak fel a gonosz imperialista nyugat fővezérének, Reagan bácsinak, az iskolába pedig mindenekelőtt azért jártak, hogy a dicső Szovjetunió dolgozó népének a munkában élenjáró tagjaivá válhassanak, akikre méltón büszke a párt.[2] Lázadó tinédzserként a rendszer rohadását is látni engedő „peresztrojkás” világban találták magukat, amikor a Vörös téren már nemcsak november 7-én lehetett (azazhogy kellett) felvonulni, hanem a rendszerellenes punk-rock őrjöngés is megengedett volt, miközben az üzletekben egyik napról a másikra kiderült, hogy nincs mivel feltölteni a polcokat. A Szovjetunió ’91-es összeomlásakor érzett eufóriát hamar feledtette a jelcini demokratizálódás nyögvenyelőssége, amikor pedig Putyin ma ismét a középiskolai történelemoktatás centralizálódásának (kilúgozásának?) igényéről beszél az esti hírekben, a film kisgyerekes szülő főszereplői előtt saját gyerekkoruk álságos világa rémlik fel.
Robin Hessman, Az én peresztrojkám debütáns rendezőnője a filmben saját generációja „keleti” tagjait faggatja a Szovjetunióból Orosz Szövetségi Köztársasággá avanzsált ország elmúlt negyven évének élményeiről. Hessman, aki nyolc évet élt Moszkvában, ahol a kilencvenes években filmrendezőként végzett az állami egyetemen és tévés műsorszerkesztőként dolgozott, nem egy nyugati turista kívülálló idegenkedésével, hanem az Amerikából átköltözött jó barátként ül le a film főszereplőinek konyhaasztalához, látogat el velük a munkahelyükre, kíséri el őket vacsorázni a sarki pizzériába, vagy vendégeskedik a tóparti nyaralóban. A szereplők ugyan a kommunista államvezetés az egyének egalizálására törekvő nevelését kapták az oroszországi rendszerváltozás előtt, a vállaltan non-konformista nézeteket valló középiskolai történelemtanár házaspár, az Oroszországban szingliségével egyedülálló nő, az utcazenészként pénzt kereső muzsikus vagy a francia luxus férfiruhabolt tulajdonosa ma mégis a társadalom atipikus, tehát nagyon is kívülálló tagjaiként reflektálnak életükre; ez pedig végső soron záloga annak, hogy a film szakértő kommentátor és/vagy narrátor nélkül tud átfogó képet adni egy generáció közérzetéről, amibe kéretlen-kelletlen, minduntalan betüremkedik a politika.
A film az idén tizennyolcadik alkalommal elstartolt Titanic Filmfesztivál Filmdokk elnevezésű szekciójában látható.
„
↵Címkék: dokumentumfilm, magyar animáció, Titanic 2011
Partnereink
Szólj hozzá!