#37. Masters of Horror: Imprint

Csiger Ádám

2011/08/20

Mick Garris és a Showtime horror-antológiája, a legnevesebb horror-írók és rendezők nevével fémjelzett Masters of Horror csupán két évadot ért meg, és összességében alulmaradt a várakozásokkal szemben, ennek ellenére született néhány emlékezetes opus az ambíciózus projektből. A legsikerültebbnek talán az ázsiai horrort egyedül képviselő japán enfant terrible, Takashi Miike Imprint ( kb. lenyomat, bevésődés) c. epizódja nevezhető. A horror mint műfaj célja (többek között) a befogadó minél teljesebb kiborítása, és noha Miike saját bevallása szerint igyekezett finoman bánni az amerikai tévénézőkkel, az Imprint még műfaji viszonylatban is olyannyira felkavarónak bizonyult, hogy a Showtime végül nem engedte adásba.
Az epizód magyar felirattal látható, de csak erős gyomrú és tizennyolc év feletti olvasóinknak ajánljuk.

A Masters of Horror-csapatba tartozó rendezők többségéhez képest Miike híresen hosszú filmográfiájában kevés jelentős horrort találhatunk, ezek sikere viszont tiszteletbeli, sőt egyenesen kiváltságos horror-rendezővé tették: Mick Garris hajlandó volt Japánban, japán stábbal forgatni a rendező kedvéért. Miikét elsősorban a tabuterületek érdeklik, az pedig a horror birodalma, így legtöbb filmje felvonultat horrorisztikus elemeket: a hírhedt manga-trash Ichi the Killer például értelmezhető „acid slasherként” is az El Topo acid westernjének mintájára. Filmjei iparosmunkákként indulnak, viszont az alacsony költségvetés, és az abból következő kis kockázat miatt a rendező nagy alkotói szabadságot élvez, így aztán művei sokfélesége ellenére tekinthető szerzőnek. Talán az egyetlen igazán sikeres klasszikus természetfeletti horrorja, a Nem fogadott hívás (ami amerikai remake-et is kapott) a szkriptje alapján ócska A kör-koppintásnak indult, Miike azonban egyik kedvenc témájáról, az erőszak családi átokként való öröklődéséről filozofál benne a maga naiv művészi módján.

Az Imprint a Masters of Horror legtöbb epizódjához és Miike számos filmjéhez hasonlóan irodalmi adaptáció, Shimako Iwai írónő Really Scary  (Bokke Kyoutee) c. művén alapul, amelyben egy amerikai érkezik a feudális japán egyik szigetére, hogy felkutassa prostituált szerelmét. Iwai fő inspirációja tönkrement házassága volt (hasonló krízisből születtek már remekművek, pl. a Possession Zulawskitól); az írónő emellett a filmben is szerepet kapott (szadista prostituáltat játszik), de őt láthatjuk Miike jellegzetes, a Meghallgatás és az Ichi the Killer legfelkavaróbb jeleneteit idéző „money shot” közelijeiben is. A Meghallgatáshoz  hasonlóan az Imprint is afféle „nőiség-horror”, ennek minden többértelműségével  együtt. Dekódolható macsó férfihorrorként, hiszen a nőiségtől való tudatalatti félelmekre épít, értelmezhető viszont női testhorrorként is (mint a Rosemary gyermeke vagy A betolakodó), mivel egy diktatórikus prostituált-társadalomban játszódik, és leginkább az abortusz tabuját boncolgatja.

Az Imprintben Miike legtöbb kézjegye fellelhető, így a John Carpenter’s Cigarette Burns és az Argento-féle Pelts mellett nevezhető a leginkább szerzői Masters of Horror epizódnak. Ahogy Miike több filmjében, a főhős ezúttal is gyökértelen, sodródó outsider, aki a tökéletes partnerhez kapcsolódó nosztalgiában keresi a boldogságot. Nemzetek ütközését látjuk, a hősnő pedig torzszülött mivolta miatt kitaszított, diszfunkcionális család(ok), átokként öröklődő balsors áldozata. Miike szokás szerint tabut sért, és ez az exploitation és a horror profiljába is illik, a Masters of Horror epizódjai ráadásul számos ellentmondásos témát boncolgatnak, elég Dante háborúellenes zombihorrorjára (Homecoming) vagy Carpenter az abortusz vs. kereszténység konfliktust boncolgató Rosemary gyermeke-parafrázisára (Pro-Life) gondolni. Miike szintén abortuszt ábrázol ál-realista módon; a prostitúció történetének kulisszái mögé enged bepillantást, torzszülöttek világába vezet be (ahogy az inspirációként is tételezhető Szörnyszülöttek vagy a Total Recall – Az emlékmás), de leginkább az erőszak mint örök tabu jelenségét vizsgálja.

A történet fordulatai mind készületlenül érik a nézőt (a legutolsó különösen merész), és Miike ezúttal sem állja meg humorizálás nélkül, lásd például a hősnő obszcén kézmozdulatát a végső csavar után. Az Imprint stílusát illetően esszenciális Miike-mű: gyönyörűen stilizált, álomszerű kaidan-világot ábrázol, az expresszionizmus viszont szürrealizmusba megy át, elég csak a szimbólumok (pl. a törpe) használatára, valamint a Lynch (és persze Miike) legjobb pillanatait idézően visszataszító, egyúttal vonzó szcénákra gondolni. A film a legkevésbé sem nevezhető tökéletesnek, éppen a Miike-féle teljességgel tökéletlen, de éppen emiatt attraktív trash-esztétika az erőssége. Az effektek CGI helyett elavult technikával készültek, a színészek pedig félelmetesen rosszak (japán kollégáival ellentétben a főhőst játszó Billy Drago még azzal sem védekezhet, hogy nem beszél angolul).

A nyers megvalósítás persze nem enyhíti a film legsokkolóbb jeleneteit. Hogy miért kell nekünk, nézőknek ilyen szörnyűségeket néznünk? Szerintem a művészet lényege éppen az, hogy megszelídíti az ártalmast, megszépíti a valóságban visszataszító dolgokat. Platón szerint a művészet felesleges, a látszatok látszata, Arisztotelész viszont rámutatott a Poétikában, hogy a művészet képes vonzóan ábrázolni a valóságban nemkívánatos dolgokat, ezáltal értéket létrehozni. A film művészetén keresztül tehát biztonságosan fedezhetjük fel az ismeretlent, a visszataszítót és a veszélyeset, így a félelmünk elpárolog, ami katarzissal jár. Miike pedig éppen ebben pionír: ezúttal korábbi munkáihoz képest is messzire ment, így filmje mindennek nevezhető, csak érdektelennek nem.

Címkék: 18+, horror, MONSTER OF THE WEEK