2012/05/10
Adam Rehmeier azon szerencsés elsőfilmesek közé tartozik, akinek szívvel-lélekkel és az ilyenkor szokásos „mindent bele” attitűddel készített egészestés színrelépését máris több országban betiltották. A The Bunny Game egyes kritikusai szerint egy tehetségtelen elmebeteg öncélú őrjöngése, mások viszont a torture porn apoteózisát látják benne, az eleve ellentmondásos zsáner egy olyan betetőzését, ami után már nincs mit mondani témában.
Csak 18 éven felülieknek!
Rehmeier már 2001-es rövidfilmjében, a félórás Henry és Marvinban is a (rém)álomszerűre hangolt, ugyanakkor a legvadabb európai művészfilmes elhajlásokat idézően sokkoló és provokatív filmkészítés mellett tette le a voksot. Statikus beállításokban megkomponált, elmotyogott dialógusfoszlányokkal és atmoszférikus minimálzenével megtámogatott debütje a skandináv típusú minimalista fekete komédia és a pszichothriller kényelmetlen elegye, ahol az értelmi sérülteket gondozó otthon egyik lakója újdonsült szobatársának legkevésbé sem önzetlen idomításába kezd. A Henry és Marvin nélkülözi a midcult sérültkomédiák szépelgését és utólag sem tesz bazsalygós engesztelő gesztusokat a politikailag inkorrekt élcekért – mint a Pofátlan vagy a Midgets vs Mascots –, legközelebbi rokonai a belga Kell egy dobos! és a norvég A negatív gondolkodás művészete. Provokációjának alapja – miképp az említettekben is –, hogy a legtöbb hátrányos helyzetűeket szerepeltető mozival ellentétben nem fölfelé kerekít, a szeretet és elfogadás hangsúlyozása helyett önzésről és bosszúvágyról mesél: az otthon falai között éppoly érvényesek a bármely emberi közösséget átszövő önös motivációk, mint egy irodaházban vagy egy kollégiumi szobában.
A Henry és Marvin végül kiiktatja az úgymond normalitás utolsó szimbólumát, a tengerparton magukra hagyva gondozó nélkül maradt hőseit. A kereken tíz évvel később – de hosszas tervezés és előmunkálatok után – befejezett The Bunny Game-ből már ez a biztos viszonyítási pont is hiányzik, Rehmeier botránymozija kikezdhetetlenül zárt konstrukció, bizonyos értelemben esszenciális fekete giccs. Egy villanásnyi flashforward után a közeliben filmezett fellációval ott kezdődik, ahol drogos drámák általában véget érnek: Bunny már keresztülhullott az utolsó szociális védőháló rései között is, hátizsákban sodródik aktustól aktusig és szippantástól szippantásig, néha sír a zuhany alatt, hadd vigye le a víz, ami még maradt belőle. Mindennapjainak monotonitásából egy lecsúszott Bryan Cranstonra emlékeztető pszichopata kamionos – „Hog”, a forgatásokon korábban valóban sofőrként dolgozó Jeff Renfro meglehetősen autentikus alakításában – szakítja ki, elkábítása után Bunny a sivatagban leparkolt kamion falához láncolva ébred, ahol kezdetét veszi a címben jelzett „játék”.
A Los Angeles leglerohadtabb külvárosi részeiben, fekete-fehérben forgatott The Bunny Game fentieken túl nélkülözi a számottevő történetet, black metállal, dark ambienttel és indusztriális zörejekkel aláfestett kísérleti film, melyben hosszan kitartott statikus beállítások váltakoznak a nyolcvanas-kilencvenes évek indusztriál-videóit idéző montázsszekvenciákkal, külsőségeiben is visszacsatolva említett zenei szubkultúrák állandó toposzaihoz. Éppúgy elmossa a torture porn és európai művészfilm extrém vonulata közti határokat, mint Trier Antikrisztusa vagy a Mártírok, ugyanakkor nélkülöz bármiféle transzcendens mázat, ahogy a The Woman és a Red, White & Blue szociokommentárját is túlzás volna belelátni – habár Rehmeier, egyfajta végső érvként, néhány interjújában „tanmeseként” is értékelte művét. Fájdalmasan monoton, de ritmusában mégis sodró mozgókép, Hog és Bunny legtisztább értelemben vett létének, illetve a film formanyelvének közös nevezője a megakaszthatatlan ismétlődés: a prostituált felcserélhető kuncsaftjai és a jelek szerint nem először vétkező pszichopata felcserélhető áldozatai a kényszeres állandóságban jelölik ki a véglény-egzisztencia legfőbb ismertetőjegyét, aminek adekvát formanyelvi megfelelői a ritmikusan ismétlődő jelenetek és visszatérő snittek-képsorok szervezte klipszekvenciák.
Miközben az alkotók interjúiban kellemetlenül gyakran szerepelnek a „fájdalom” és „Művészet” szavak különböző kombinációi, kétségtelen, hogy munkájuk áttöri a performansz-videók és a torture porn közti vékony falat. A direktor mellett a hősnőt alakító performer, énekesnő, és aktivista Rodleen Getsic is rendszerint teljes jogú szerzőként jelenik meg, aki a megterhelő forgatás után hónapokra beköltözött egy rehabilitációs intézetbe: elmondása szerint a gyakran improvizációkra épülő The Bunny Game nem utolsósorban személyes terápia, amivel saját, évekkel korábbi elrablásán próbált túllépni. Az élesben felvett kínzások, köztük egy izzó vassal billogozás, ebből a szempontból – mint azt a finálé parodisztikusan primer keresztény szimbolikája is mutatja – egy megváltástörténet állomásai. Ennek végpontja, a nemekhez kötődő attribútumokat jelző, kötelező disznó-, illetve nyusziálarcos intermezzo után, átszellemült feloldódás helyett a fizikai identitás teljes elvesztése: a Mártírok hősnőjéhez hasonlóan Getsic kopaszra borotvált, tébolyultan dadogó-kántáló androgünként zárja a terápiát. Rehmeier munkája méltán lett az extrém határátlépésekre kihegyezett paracinema egyik tavalyi slágerfilmje: mintha Haneke és Gaspar Noé frissen szabadult unokaöccse egy roncstelepen forgatta volna újra a Guinea Piget, tapasztalt artsploitation-guruként kizsákmányolva fikció és valóság egybejátszását, egyúttal szétrugdosva a különféle kulturális kategóriák közötti határvonalat. Pályakezdésnek ez is megteszi.
Címkék: 18+, horror, kísérleti film, trash
Partnereink
http://vimeo.com/34918814
érdekes ez is.
@matm, Ránézésre olyasmi, mintha a Bunny Game antitézise akarna lenni (A Jonas-figura szerepel is a nyuszisban, ugyanezzel a névvel a csaj dílere. Állati jó feje van ennek a Gregg Gilmore-nak, a Henry & Marvint is ő viszi.)
Az mondjuk vicces, hogy a Jonasról Rehmeier azt nyilatkozta, hogy „ugye hogy nem vagyok extrémista, a következő filmem PG-13 fantasy lesz”.