#1. Mark szerint a világ (What Is This Film Called Love?)

Szalay Dorottya

2012/09/20

Egy pasas lézeng magányosan a nagyvárosban, és gondolkodik. Ebből az egyszerű alapötletből már több korszakalkotó kultusz-mű is született – legyen szó irodalmi mérföldkőről (Zabhegyező) vagy szerzői filmes zsonglőrködésről (Permanens Vakáció) –, így nem csoda, hogy egy experimentális dokumentumfilm sorvezetőjeként is működik.

Mark Cousins neve kevés hazai filmbarátnak csenghet ismerősen, az ír dokumentumfilmes munkáit ugyanis leginkább brit televíziók tűzik műsorukra (Channel 4), illetve nívós amerikai múzeumok kiállítási anyagaként szerepelnek (Museum of Modern Art, New York). A kritikusként is működő alkotó a szigetországban a BBC bemondójaként alapozta meg tévés hírnevét, és megrögzött filmbolondként küldetésének tekinti a klasszikus mozi hagyományának továbbörökítését. Míg a Tilda Swintonnal közösen létrehozott alapítvány (8 ½, http://eightandahalf.org/) a gyermekek filmes műveltségének játékos megalapozását tűzte ki céljául, addig az ugyancsak az ismert színésznő aktív közreműködésével megvalósult mozgófilmszínház projekt a Skócia kisebb falvaiban lakók mozgóképéhségét elégítette ki. (Az utóbbi akciót Teal Greyhavens több hasonló történetet is felvonultató, 2011-es dokumentumfilmje, a Cinema is Everywhere örökítette meg.)

A szigorúbb filmesztéták között is egyenes háttal forgolódó dokumentumfilmes olyan fajsúlyos témákkal kezdte filmkészítői pályafutását, mint a neonácizmus pszichológiája (The Psychology of Neo-Nazism: Another Journey by Train to Auschwitz), az emberi jogok egyetemes nyilatkozata (The New Ten Commandments), vagy az iráni mozi története és hatása (Cinema Iran). Kevésbé tudományos, de továbbra is magas színvonalú interjúsorozatának köszönhetően (Scene by Scene) pedig egyre többen figyeltek fel erre a kissé különc figurára.

Mark Cousins ugyanis igencsak távol áll az akadémikus ítész ideájától: a kiterjedt klasszikus műveltséggel bíró alkotót még elvitathatatlan felkészültsége ellenére is sokan elmeháborodottnak tartják, mely bírálat többek között szokatlan riporteri attitűdjének tudható be. Mert Cousins bizony megkérdezi David Lynch-től, hogy miért mozognak olyan komótosan a figurák a Kék bársony nyitó jelenetében („Miért integet a férfi olyan lassan? Lassított felvétel?”), Woody Allen magánéleti botrányának a rendezői feladataira gyakorolt hatását pedig Claude Monet megvakulásával hozza párhuzamba. Cousins megjelenésében egyébként a fiatal Lynch-et idézi, auteuri hozzáállása pedig Woody Allen és az ír stand-up komikus és színész, Dylan Moran kiegyensúlyozott szintéziseként jellemezhető, amit egyfajta jarmuschi elvarázsoltság zavar össze.

Az Edinburgh International Film Festival Films on film szekciójában idén júniusban debütált munkája egy igencsak rendhagyó stílus- és műfajhibrid. A What Is This Film Called Love? – bár a háttér információk ismeretének hiányában is érdekes kísérlet –, valójában Cousins egy korábbi projektjének antitézise: az összesen 900 perces, 15 részből álló grandiózus dokumentum-sorozat, a hat éven keresztül készített mozgóképes filmtörténeti tanulmány, a The Story of Film: An Odyssey ellenpárja. A több éves előkészítést, precíz munkát és komoly anyagi befektetést igénylő vállalkozás után Cousins úgy döntött, egy olyan filmet készít, amiben minden benne van, ami az előzőből hiányzott. A mindössze három nap alatt, tíz fontos összköltségvetésből forgatott kísérleti alkotás azt a kérdést válaszolja meg, hogy mit tenne az ember (Cousins), ha lenne három teljes napja, amit teljesen szabadon eltölthet egy városban.

Cousins filmográfiáját végignézve nem újsütetű gesztus, hogy az alkotó egy korábbi filmet választ egy következő elkészítésének ürügyeként. Az I Know Where I’m Going! Revisited például Michael Powell és Pressburger Imre 1945-ös mozijának helyszíneit járja körül. A reflexió azonban ezúttal sokkal személyesebb, direktebb: egyfajta megtisztulási folyamatként is értelmezhető, a hat esztendőt felölelő, megfeszített alkotói periódus lezárásaként működik. A korábbi munkáihoz hasonlóan (Cinema Iran, First Impressions, The First Movie) ezúttal is ragaszkodik sajátos, költői filmnyelvéhez, melyben az emocionális töltet ugyanakkora hangsúlyt kap, mint az információk közlése. Hírhedt abszurd humorát megcsillogtatva már a prológusban kijelöl magának egy útitársat, és egy Szergej Eizensteinről készült laminált fotóval veszi nyakába Mexikó fővárosát. A klasszikus filmtörténeti utalás tehát itt sem marad el, az orosz rendezőóriás egy műanyag burokból a nézőre meredő, mozdulatlan ábrázata azonban egészen más érzelmi reakciót vált ki, mint az ellenpólusként funkcionáló filmsorozat Eizensteint bemutató, oktató szekvenciája. A What Is This Film Called Love? Cousins párbeszéde az egykori direktorral, ami bár a szavak szintjén egyirányú monológ formában van jelen, a képi síkon, a beállítások és képkivágatok szintjén a precíz mester állandó jelenlétéről tanúskodik annak ellenére, hogy Cousins képrögzítője csupán egy apró mini DV kamera, kiválasztott képei pedig teljes mértékben rögtönzés eredményei.

A The Story of Film kötöttebb ideológiájához és struktúrájához képest az új munka teljesen szabad, a vaskalaposabb kritikusok akár öncélú vizuális dorbézolásként is elkönyvelhetnék. Teljesen esetlegesen következnek egymásra a valóságot ábrázoló és az álomvilágba átbillenő szekvenciák, a kronológiai sort az Egyesült Államokban felvett betétek és oroszországi élmények mozgó képeslapjai szakítják meg. Ugyan a filozófiai sorvezető Eizenstein eksztáziselmélete, Cousins filmjében szinte egymást tapossák a véletlenszerűen felbukkanó szimbólumok fejtegetései (sárga szalag), teológiai intermezzók (a pápa körbehordozott porhüvelyének kérdése) és történelmi kitekintések (az ország viharos évszázadai). Teljesen szubjektív a filmi térbe tolakodó költők, zenészek, írók és képzőművészek szelekciója is; így totális tévútra vinne erőszakos ideológia kapcsolódási pontot keresni Frank O’Hara kiragadott gondolata („ I want to be at least as alive as the vulgar” – My Heart), Robert Frost almaszedése (After Apple Picking) vagy Muybridge fotográfiái között. A kölcsönvett szavak és képek a merengő ember mentális kicsapongásának állomásai, egy feltett kérdés megválaszolásának kísérletei és mellékvágányai. Egyetlen elismert közös minőségük az, hogy – Cousins tolmácsolásában is – gondolkodásra, csendes elrévedésre, önelemzésre ösztönöznek. Arra az útra terelnek, amire Cousins tudatosan lépett rá, amikor nekifogott ennek a három napos kísérletnek: sétálni, gondolkodni és változni.

A film zenei kísérete is külön említést érdemel. A rendező kedvenceiből szemezgető repertoár olyan meghatározó előadók hangulatadó szerzeményeivel operál, mint PJ Harvey, Simon Fisher Turner vagy Elvis Priesley. Bár a dalok sokak által ismert kedvencek, Cousins a zenehasználat terén sem válik normakövetővé: a képek és a választott muzsika érzelmi amplitudója gyakran ellentétes irányba billen ki, a harmóniáknak olykor a külső zajhatásokkal kell versenyre kelniük, vagy egy kikívánkozó monológ-töredék szakítja őket félbe.

A sajátos, emóció által strukturált, szabálytalan filmes formanyelv és gondolatiság a rendező személye, illetve kifinomult önkifejező készsége okán önmagában is megállja a helyét, az elemzés első részében felvonultatott ismeretek mindössze elmélyítik, kiegészítik a szerzői szándékot, felerősítik a gondolkodó filmkészítő karakteres alkotói kézjegyét. Tanár és rajongó, esztéta és alkotó, bolond zseni: Mark Cousins mindenképpen figyelmet érdemel.

Címkék: dokumentumfilm, kísérleti film, Mark Cousins