#43. The Tingler

Sepsi László

2012/10/06

„William Castle was God.”
John Waters

William Castle igazi legenda. A méltán szavahihető John Waters nem csupán annyit állapított meg róla, hogy maga volt az Isten, de még tovább feszítve a húrt, azt is nyilatkozta: „William Castle a bálványom volt. A filmjei miatt kezdtem el én is filmezni. Még féltékeny is vagyok rá. Azt kívánom, bárcsak én lehettem volna William Castle.”^[1]

A szennypápa rajongása természetesen nem alaptalan (hogyan is lehetne az?): az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Castle azon dolgozott, hogy minél intenzívebb élményben részesítse vállalkozó kedvű nézőit, elmosva ezzel a határt mozi és vidámpark, filmnézés és happening között. A Castle-gimmickek nagy része ráadásul bizsergetően ötletes volt (a mozitulajdonosok utálták is érte rendesen, nem volt egyszerű Castle-kompatibilissé tenni egy termet): áramot vezetett a nézők székeibe (The Tingler), szavaztatott, hogy az antihős életben maradjon-e a fináléban (Mr. Sardonicus, soha nem maradt életben) és gumicsontvázakat eregetett a nézőtéren (House on Haunted Hill). Ugyan megvárták vele a rendező-producer halálát, de Castle-ről 1977-ben még a Cahiers du Cinéma is méltató esszét közölt, a futurista mozgalom méltó örököseként értékelve az addigra kultusznak örvendő showman törekvéseit.

Castle stratégiájának előzményei már a klasszikus exploitation-film fegyvertárában is megtalálhatóak, jelentősége abban áll, hogy egyrészt technikai alapon formálja át a befogadás körülményeit, másrészt pedig filmjeinek dramaturgiai szerkezetét is ehhez igazítja. Ugyanakkor kár volna elfeledkezni arról, hogy a harmincas-negyvenes évek exploitation-hálózatában sem a film volt a fő attrakció: a városról-városra járó társaságok például ál-szakértők kiselőadásaival szakították meg a filmnézést, lényegében vurstlit szervezve a vetítés köre. Ahogy azt David F. Friedman frappánsan megfogalmazta a roadshow-korszakról: „Műsort adunk nekik, olyan műsort, amit már jóval azelőtt láttak, hogy egyáltalán eljöttek volna a moziba. A trailer, a reklámok, a különféle poszterek, a zsaruk, a beöltözött nővérek, az előcsarnok berendezése, a mozi előtt álló mentőautó, a repülősó, a hányászacskók… maga a film tökéletesen mellékes.”^[2]

Azon szerencsések lelkes beszámolói, akik saját szemükkel láthatták Castle vagy a korábbi trash-guruk műsorait, arra a problémára is rávilágítanak, hogy miért lehetetlen feladat a mozgóképen túlmutató (trash)produkciók utólagos értékelése-értelmezése. A korabeli befogadó pozíciója lényegében rekonstruálhatatlan, a bemutatás sajátosságainak szem előtt tartása csak annak megértésében nyújthat segítséget, hogy az archive.org-ról letöltött korai exploitation-filmek a kópia minőségétől eltekintve is miért bizonyulhatnak megterhelő élménynek a mai néző számára: a harmincas években ugyanis ezek a filmek nem egyben, hanem különféle show-elemekkel megszakítva vetítették, ami kellőképpen ellensúlyozták a cselekmény és a dramaturgiai hiányosságait. (Nem beszélve a ma még kevésbé érvényesülő tabusértés és a tilosban járás élményéről, lásd szintén Friedman egyik anekdotáját, mely szerint olykor a tulajdonos tudta nélkül szöktek be a mozikba, hogy bemutassanak egy szaftos drugsploitationt.) Viszont William Castle zsenijét kevés dolog támasztja alá jobban, mint az a tény, hogy a The Tingler úgy is igen élvezetes horrorfilm, ha közben nem birizgáljuk hátsónkkal a fali konnektort.

Az időközben agyonelemzett mozit (lásd például Mikita Brottman remek cikkét a témában, melyben a „tingler”, a sikoltozás és a székletürítés viszonyát pedzegeti^[3]) szemérmetlen önreflexivitása teszi ma is működőképessé. A címbeli kreatúra leginkább egy ászkarák és egy fülbemászó méretes hibridjére emlékeztet, a korszak proto-biohorrorjának emblematikus teremtménye, amely félelem hatására materializálódik a gerincoszlop körül, és ha az áldozat nem ereszti ki a felgyűlt feszültséget egy sikollyal, bizony össze is roppantja azt. De a tingler nem csupán a megelevenedett félelem: Castle filmjének társadalomképe cinikusabb és mocskosabb a legkeserűbb noir-oknál, csalfa feleségek, meggyilkolásukra készülő férjek, és be-LSDézett őrült tudósok kavarognak az elszabadult szörnyrovar körül, amely így szinte a bűnös és dekadens közösség totemállatává válik.

A The Tingler pedig végül áttöri a negyedik falat, amely nézőjét elválasztja ettől a cseppet sem vonzó cselekményvilágtól. A film csúcspontján a rovar egy teltházas mozi közönségét terrorizálja, a vászon elsötétül és megszűnik a határ nézőtér és filmtér között, Vincent Price már a hús-vér befogadónak ordítja jótanácsát, hogy sikoltson, sikoltson ahogy a torkán kifér, különben megfojtja a tingler. Az így előidézett kollektív élmény – amit eredetileg enyhe áramütések támogattak – a monitor előtt persze megismételhetetlen, de talán megéri próbálkozni a családi befogadással: mindenki kérje meg anyut, hogy adott ponton rikoltson, ahogy csak bír.

Címkék: horror, MONSTER OF THE WEEK, trash