2013/08/01
A Breaking Bad a kortárs amerikai televíziózás egyik csodája, sokan égünk már a vágytól, hogy láthassuk a zárószezon hamarosan induló második felét. Heisenberg augusztus 11-én érkezik, egy Vince Gilligannel készült, személyesebb hangvételű interjú fordításával tisztelgünk előtte.
Hogy érzed magad most, hogy befejeződött a forgatás?
Április 3-a volt a legutolsó forgatási napunk, aznap Rian [Johnson, a Looper rendezője] rendezett. Ez azért volt számomra érdekes élmény, mert lényegében úgy tartózkodtam a helyszínen, hogy kvázi a sarokból figyeltem az eseményeket. Nagy öröm volt nézni a munkát, hagyni, hogy átitasson a hangulat, és nem törődni a hogyanokkal meg a miértekkel – tudtam, hogy minden sínen van. Egy ponton az járt a fejemben, hogy mindjárt elbőgöm magam. Ez az érzés még jobban felerősödött, amikor Rian úgy tíz perccel a munka befejezése előtt odaszólt nekem, hogy lassan készen vannak. „Te fogod kimondani, hogy »ennyi!«, ugye?”, kérdezte. „Mi?”, kérdeztem vissza. „Az utolsó nap utolsó jelenetének utolsó beállításánál neked kell kimondanod”, mondta Rian. „Te vagy a rendező”, mondtam erre én. „Nem, neked kell kimondanod”, mondta Rian. Úgyhogy megköszöntem neki, és megkértem, hogy majd szóljon, ha eljön az idő. Végül aztán, amikor a forgatás befejeződött, kibontottuk a pezsgőket, és közösen átéltük azokat a csodálatos pillanatokat, a könnyek csak nem jöttek. Arra gondoltam: mi a franc ütött belém?
A sorozat kőszívűvé tett.
De most, hogy belegondolok, be kell valljam: amikor – két héttel a forgatás zárónapja előtt – az utolsó rész utolsó jelenetét írtam, konkrétan sírtam. Nagyon szentimentálisan viszonyulok ehhez a szériához, és a lehető legváratlanabb pillanatokban tör rám a melankólia.
Elégedett vagy az eredménnyel?
Iszonyú keményen dolgoztunk az utolsó nyolc részen, és nagyon elégedett vagyok. Óvatosan bár, de megkockáztatom, hogy a nézők is szeretni fogják. A kamera előtt és mögött mindenki beleadott apait-anyait.
Tényleg úgy tűnik, minden készítő nagyon odaadóan dolgozott a sorozaton, és ez a fajta elkötelezettség egy ilyen hosszú szériánál szokatlan.
Az. A legtöbb sorozatnál úgy számolnak, hogy az örökkévalóságig fog futni, mert ha sikeres lesz, nyilván nem akarják majd elengedni. Mi viszont már viszonylag a kezdetek óta tudtuk, mikor akarjuk lezárni a történetet, és ez sok szempontból jól jött. Így például a kollégáimmal együtt tisztában voltunk vele, hogy mivel a sorozat nem tart örökké, minden részben a maximumot kell nyújtanunk.
Az utolsó nyolc részhez érkeztetek. Amikor a forgatókönyvön dolgoztatok, a közelgő záróra miatt fűtöttebb volt a hangulat?
Egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor fűtött lett a hangulat. Néha valaki (magamat is beleértve)egy kicsit élesebben fogalmazott, de ennyi. Lökött írók vagyunk, akik esetenként passzív-agresszívak. Néha meg az volt, hogy amikor az írótársaim kvázi összefogtak ellenem, felmerült bennem, hogy álljon meg a menet, mégiscsak én vagyok itt a főnök. De amikor hat nagyon okos ember azt mondja neked, hogy részeg vagy, még ha nem is érzed magad annak, jobban teszed, ha leülsz.
Mennyire gyakorolt rád hatást a tény, hogy közeleg a sorozat vége?
Intellektuális szinten természetesen tudatában voltam, de a többi forgatókönyvíró azt mondogatta, hogy „De jó, még egyszer, utoljára együtt dolgozhatunk, de jó, még egyszer, utoljára itt forgathatunk”, stb., de én lemaradtam pár ilyen „de jó”-pillanatról, mert elsődlegesen a történetre kellett koncentrálnunk. A többiek meg képesek voltak érzékenyek maradni a finomságokra is, jobban át tudták élni a pillanatokat. Nekem is jobban kellett volna élveznem.
Mi tartott vissza?
Az, hogy ilyen alkat vagyok. Én utólag szoktam élvezni a dolgokat. Nem tudom, miért. Nem örülök neki, de ez van.
Milyen kihívásokkal szembesültetek a vége felé, amikre eleinte nem számítottatok?
Minél régebb óta ment a sorozat, annál kevésbé kellett a napi apróságokkal vesződnöm. Hála az égnek. Így jobban tudtunk koncentrálni a történetre. Mivel mindig percre pontosan tudtuk, mennyi időt kell még kitöltenünk, könnyebb dolgunk volt. És isten ments attól, hogy idő előtt kifogyjunk a sztoriból –az ilyesmi nagyon kínos. Szóval, rengeteget görcsöltünk azon, hogy minden takkra pontosan meglegyen.
Olyan utat találtál ki a főhősöd számára, amin jófiúból rosszfiú lesz. Gondoltál valaha arra, hogy „ezt azért nem akarom vele megtenni?”
Walter White világában sok mindenről sokat tanultam. Leginkább magamról. Már régóta Walter White-módon gondolkodom a világról. Eleinte ez nem volt rossz, mert lényegében azonosulni tudtam vele. Nem mintha tudós vagy tanár lennék, de a Venn-diagramon Walter White és Vince Gilligan között eleinte elég nagy volt az átfedés. Frusztrációk, remények, álmok, félelmek – sok mindenben osztoztunk.
Később, amikor egyre komorabb lett a figura, egy darabig még mindig tudtam azonosulni vele, hiszen mindannyiunknak van sötét oldala. De a karakter egy ponton túl sötétté vált számomra, és onnantól kezdve úgy éreztem, ő visz magával engem. Évek óta ezzel a hazug szemétládával a fejemben élek. Hogy mi a legrosszabb ebben? A sok gyilkosság, a többi ember érzelmeinek semmibevétele, a hazudozás vagy ezek kombinációja? Nem tudom, de bizonyos értelemben megkönnyebbülés lesz számomra, hogy a sorozat véget ér.
Úgy egy éve, amikor különösen utáltam Waltot, rájöttem, hogy amikor Bryan Cranstonnal beszélgetek róla, el kell hallgatnom az érzéseimet, mert amikor a jelenlétében szidtam a karakterét, láttam a csalódottságot az arcán. Nem hallhatta, hogy ilyen negatívan viszonyulok a figurához, hiszen ne felejtsük el, hogy senki sem rosszfiúként gondol magára. Hitler sem így látta magát. Feltehetően Charlie Manson is csodálatos emberként tekintett magára, aki csak egy kis faji tisztogatást akart megvalósítani. Bryannek Walter szemén kellett néznie a világra, hogy teljesen azonosulhasson vele.
Az utolsó nyolc rész mindenesetre más volt, mert anélkül, hogy bármi konkrétumot elárulnék, annyit mondhatok, hogy egy ponton elkezdtem reménykedni, illetve elkezdtem rokonszenvezni az ördöggel. Újra megértettem, honnan is jön Walt, újra felfogtam, ki is ő valójában.
Walter, elég szélsőséges figura lévén, nyilván sokat kivett belőled.
Hogyne. És minden interjúban feltették a következő kérdést: aggódok-e attól, hogy a közönség nem fogja szeretni Walter White-ot?Ettől a kezdeti időkben tényleg rettegtem. Walt fiának betegségére úgy gondoltam, hogy segít a nézőket Walter oldalán tartani, és egy ideig én is együtt éreztem Walttal. Aztán ez megszűnt, de továbbra is érdekes maradt számomra, mert mindent figyelembe véve azért felismerhetően emberi figura maradt. És lám, az utolsó 16 részre megint együttérzéssel viszonyulok hozzá. Nem gondoltam volna, hogy újra eljutok ide. Remélhetőleg, bármit is csinál, egy pillanatra sem unalmas figura. Darth Vader sem az.
De ő nem Darth Vader.
Ez tény.
És nem is Charles Manson.
Ez is tény.
Forgatókönyvíró társaimmal mindig úgy álltunk hozzá, hogy mi alkotjuk a sorozat első közönségét, és ha mi nem értjük, honnan is jön Walter, akkor mi értelme az egésznek? És ez vonatkozik a többi karakterre is.
A sorozatot viszonylag kis csapat készítette. Ebből a felállásból mit örökítesz majd át a későbbi munkáidra?
Elsősorban a bizalmat. A bizalom egész életemben fontos volt számomra: körülbelül olyan nekem, mint valamiféle vitamin. És amikor elkezdtem ezt a sorozatot, nem voltam benne biztos, hogy elbírom a terhet. Az első naptól fogva halálra stresszeltem magam. És ha az elején tudtam volna, hogy mennyire keveset tudok, valószínűleg végleg megbénított volna a feszültség.
Szükségét érezted annak, hogy amikor csak rád néztek a kollégáid, tudniuk kellett, hogy te mindennel kapcsolatban képben vagy? Esetleg képes voltál ezt színlelni?
Ide kívánkozik az ismert sztori az oroszlánszelídítőről, akinek magabiztosan kell fellépnie, különben az állat leharapja a fejét. De jó hírem van azoknak, akik ilyesmi miatt aggódnak. A forgatókönyvírók, a színészek, a díszletesek, minden stábtag csak azt akarja tudni, hogy van egy erős víziónk a produkcióról, de nem kell mindig minden kérdésre tudnunk a választ.
Össze se tudom számolni, hogy az utolsó két héten hányszor mentem oda Bryan Cranstonhoz vagy Aaron Paulhoz azzal, hogy: „Figyelj, tudom, mit akarok, de nem tudom, hogyan kéne eljutnunk oda. Tudnál segíteni? A következőre gondolok. Bryan, oda kéne menned az ablakhoz, és fel kéne venned ezt a tárgyat, de nem tudom, miért is mész oda az ablakhoz. Nem tudom megmondani, mi itt a motivációd. Segítenél?” Erre ő javasolt valamit, és megcsináltuk.
Olyan demokrácia volt a munka során, amelyben mindenkit hajlandó voltál végighallgatni?
A Breaking Bad készítésének utolsó időszakát demokráciának álcázott jótékony diktatúraként tudnám jellemezni. De a viccet félretéve: a munka nagyrészt tényleg elég demokratikus közegben zajlott. Szerintem a sorozat ebből sokat profitált.
Az egyik legrosszabb, ami ebben a szakmában történhet – és ezt olyan sokszor látni –, az, hogy valaki eljut a karrierjében egy szintre, amikor senki sem mondhat neki nemet, és ilyenkor elindul lefelé a lejtőn. Én borzasztó hálás vagyok, amiért az elmúlt hat évben olyan emberek vettek körül, akik nem féltek nemet mondani. Szükségem van arra, hogy néha nemet mondjanak nekem, mert rengetegszer nincs igazam. Ha bólogatójánosok vesznek körül minket, elég kis ablakon látunk rá a világra.
Mi jön ezután?
Ha most elkezdenék mozifilmeket készíteni, amit nem tartok valószínűnek, akkor is folytatnám a televíziózást, mert a tévé túl jó volt hozzám ahhoz, hogy ne tegyem. Az írás köztudottan magányos szakma, de én szeretem a csapatmunkát. Olyan jó, amikor mindenki bedob valamit a levesbe, és az eredmény sokkal finomabb, mintha egyedül én főztem volna.
A neten pletykák keringenek arról, hogy Saul Goodman karaktere (akit Bob Odenkirk játszik) spin-off szériát kap. Ebből mennyi az igazság?
Erről még nagyon korai lenne bármit is mondani. De ami engem illet, nagyon örülnék egy Saul Goodman-sorozatnak, jó volna még több időt tölteni vele. Bob Odenkirk meg állati vicces, kedves és megbízható színész, naná, hogy akarok még dolgozni vele. Minden színészünkkel boldogan folytatnám a munkát.
Kár, hogy minden karaktert kinyírtok a végén, mi?
Aha, Goodmant kivéve.
Bocs, Internet.
Szóval, tényleg jó lenne egy spin-off, de egyelőre csak puhatolózunk, sok kérdést kell még tisztáznunk. Mindent megteszek annak érdekében, hogy megtartsam a régi bandát, kezdve Peter Goulddal, akinek Saul Goodman figuráját is köszönhetjük. Szeretnék még Peterrel dolgozni valami Breaking Bad-stílusú spin-offon, bár ez a természeténél fogva kicsit könnyedebb lenne.
Tudsz mondani néhány sorozatot, amit mostanság különösen kedvelsz?
Rengeteg jó sorozat van. Ott a Homeland, de jó volt az új Mad Men két órás premierje is. Vagy A törvény embere, azt például nagyon szeretem. De be kell valljam, hogy esténként legtöbbször a Me TV-t nézem. Itt olyan sorozatokat sugároznak gyenge minőségben, mint a Columbo, a Vészhelyzet, a Hogan’s Heroes, a Perry Mason, a Lost In Space és a M*A*S*H. A Columbót kurvára imádom. Nagyon nagy figura, és rettentő okosan megírt sorozat.
Amikor részt veszek mindenféle forgatókönyvírói beszélgetéseken, mindig megkérdezem a többiektől, hogy mit néznek. „Nyilván a Breaking Badet” – mindig ez az első válasz. Mit gondolsz, a többi író miért reagál ilyen erősen a sorozatra?
Megkockáztatom, hogy álszerényen fog hangzani, amit mondok, de: nincs jó válaszom. A legjobb tudásunk szerint dolgozunk. Büszke is vagyok a forgatókönyvekre, de ha nem Bryan Cranstonra osztottuk volna a főszerepet, aki képes szerethetővé tenni ezt a szörnyeteget, sehol se lennénk. Ugyanez áll Aaron Paulra meg a többiekre is: ha ők nem kerültek volna be a stábba, a Breaking Bad egy érdekes, rövid életű kísérlet lett volna 7 vagy talán 13 epizóddal, amit idővel elfelejtenek. De jó színészeket választottunk.
Plusz ott van az is, hogy az új-mexikói Albuquerque, amit igazság szerint anyagi okokból választottunk, maga is szereplővé lépett elő a sorozatban. Ha mondjuk Dél-Kaliforniában forgattunk volna, megint csak másként alakul az egész.
Nehéz megmondani, pontosan milyen összetevők milyen arányú vegyítése kellett a sorozat kedvező fogadtatásához. Hülyére melóztuk magunkat, de hát ebben a szakmában rengeteg írókollégánk ezt teszi. Azt hiszem, az ember néha egyszerűen megüti a főnyereményt.
(A fordítás az alábbi szöveg rövidített változata: Vince Gilligan Takes One Last Spin in Walter White’s Head)
Partnereink
Szólj hozzá!