2013/12/30
Durva gengsztersztori, gyilkos humor, explicit erőszak, lassítások, éles vágások és szállóigévé vált szövegek: az ezredforduló brit bűnfilmje leginkább ilyen jelzőkkel írható le. Kár, hogy egyik sem igaz a Dom Hemingwayre.
Az utóbbi időben elsősorban Guy Ritchie nevével fémjelezhető angol gengszterfilmes éra legújabb darabja a szokásos sablonnal próbálkozik. Dom Hemingway, az egykori nagypályás kasszafúró tizenkét év börtön után végre kiszabadul. Első útja a maffiavezérhez, Mr. Fontaine-hoz vezet, hogy behajtsa a jussát cserébe az évtizedes hallgatásért. A dolgok azonban másképp alakulnak.
Richard Shepard rendező a Ritchie-féle motívumkészlethez ragaszkodva igyekszik felvonultatni minden kötelező elemet a pénz, a kokó és a kurvák kitüntetett szerepétől kezdve a fejezetekre osztott narratíván át egészen a Scorsesetől átvett képkimerevítéses szereplő-kiírásig és a furcsa gengszterkarakterek megjelenítéséig, de mindez mégis működésképtelenné válik. A Dom Hemingway problémája abban rejlik, hogy a rendező nem tudja eldönteni, milyen műfaj felé kacsintgasson, így a gengsztervígjáték kellékeivel operáló impozáns nyitójelenet hamar családi melodrámába fullad, nevetséges szituációkkal és karakterekkel. Shepard alighanem a párbeszédekre alapozta filmjét, hiszen eredeti sztorit keresve se találnánk benne, ám a rendkívül egyszerű történetet sajnos még a néhol igen erős dialógusok sem tudják megmenteni. Érdeméül szolgál azonban a filmnek a magyar szinkron, mely a szózsonglőr kortárs költő, Varró Dániel fordítói munkáját dicséri.
Közhelyes és erőltetett fordulatban sincs hiány – olykor még verbális formában is találkozhatunk eggyel-kettővel: „A saját szerencséd kovácsa vagy.” Ennek ellenére az alaptörténet fontos referenciaként idézi a szovjet modernizmus egyik reprezentáns darabját, Vaszilij Suksin ’74-es Vörös kányafa című filmjét. Suksin szintén egy szabadult rab visszailleszkedésének kálváriáját kíséri figyelemmel, azonban kifejezetten eredetibb és reálisabb végkifejlettel kecsegtet. A Vörös kányafa identitáskereső hőse szakítani próbált alvilági múltjával, Dom Hemingway azonban máshogy értelmezi a tiszta lap fogalmát. Domnak csak a lóvé kell, és ha az már úgyis köddé vált, akkor megelégszik egykori széftörő melójával is. Bár – mint azt láthatjuk – ennek visszaszerzése során ügyelnie kell, hogy nemzőszerve ne váljon a helyi nagymenő gengszter könyvjelzőjévé. Ahogy a Suksin-film Jegorja az őt befogadó vidéki lány, Ljuba bizalmát igyekszik elnyerni, úgy próbálja a Rozsomák-szakállas Jude Law is bepótolni a felnőtt nővé és anyává érett lányával a kimaradt tizenkét évet. Ám míg az első esetben a film legfőbb mozgatórugója a főhős vágyakozása a békés magánéletre és családalapításra, addig az utóbbiban csupán az amúgy is erőltetett történet indokolatlan és kidolgozatlan extrájáról beszélhetünk. Az olykor rendkívül mulatságos, obszcén, fekete humorral átitatott helyzeteket keresztező magánéleti szál a giccses zárlattal megfejelve súlyos csapást mér a Ritchie-filmeken edződött nézőközönségre.
Megnyerő azonban Jude Law kiváló színészi játéka. Law a tőle megszokott profizmussal hozza az angol filmes szlengben „larger than life”-ként aposztrofált karaktert, ám az abszurd figura bizarr külleme és érthetetlen jellemfejlődése sem képes a filmbe életet lehelni, holott a prológusban hallható dicshimnusza saját falloszáról – egy rabtársa által végzett felláció közben – felejthetetlen pillanata Shepard munkájának. Mellette Richard E. Grant is remekel Dickie, a félkezű barát szerepében, a két színész nagyszerű játéka mégis kevés, hogy elvigye hátán a filmet. A káromkodásáradat az első félórában még üt, aztán kezd fárasztóvá és erőltetetté válni, miközben a hasonló műfaji kategóriában mozgó filmektől elvárt erőszakos szekvenciák is csak szórványosan bukkannak fel, és sokszor a jelenetek is elnyújtottnak hatnak a vagány soundtrack ellenére is.
A teremből kilépve pedig egyetlen tanulságként csak az vonható le, hogy ha az ünnepek alatt Jude Law-filmmel szórakoztatnánk magunkat, az inkább legyen a bárgyú humorú, de szerethető Holiday, mint a semmitmondó és nevetségesen egysíkú Dom Hemingway.
Címkék: filmkritika, gengszterfilm
Partnereink
Szólj hozzá!