James Franco életnagyságban az életnél is nagyobb – Egy közös szelfi sztorija

Roboz Gábor

2014/05/10

A Prizma azzal bízta meg állandó szerzőjét és szerkesztőjét, hogy készítsen mélyinterjút a színész, producer, rendező, forgatókönyv- és prózaíró, költő és festő James Francóval. Újságírónk nem kis meglepetésünkre az alábbi szöveget juttatta el szerkesztőségünkhöz az interjú helyett… Mi a magunk részéről a szöveg minden egyes betűjét maradéktalanul elhisszük.

Eleve arra sem számítottam, hogy James Franco Los Angeles-i házának ajtaján péniszformájúra faragott kilincset találok, arra meg pláne nem, hogy egy takonylabda díszíti majd. Úgyhogy amikor az izgatottságtól félvakon jól megmarkoltam, olyan sokkot éltem át, amit a Breaking Bad ötödik évada óta nem.
Persze ezt megelőzően kopogtam, de James Franco kiordított, hogy Gyere, gyere!, úgyhogy gondolkodás nélkül engedelmeskedtem, amivel még sose jártam jól. (Természetesen azt kiáltotta, hogy Come in, come in!, de a továbbiakban minden megszólalását magyarul közlöm. Ami nagy kár, mert így nincs lehetőségem érzékeltetni, hogy találkozónk során valamiért három-négy akcentus között váltogatott.)
A szerény előszoba gigantikus nappalira nyílt, amelyben James Franco bal oldalon állt egy magas létrán, éppen freskót festett a mennyezetre, és telefonált. Még csak az elejénél tartott, de néhány puttóval már nagyjából elkészült, az egyik színes bőrű volt, egy másik vézna. James Franco épp egy olyan jeleneten dolgozott, amelyben Jézus átad Buddhának egy cigit, és patakzanak a könnyei. Reméltem, nem felejtem el megkérdezni, hogy a füsttől vagy a szeretettől.
Amint James Franco meglátott, intett, és lassan elindult lefelé a létrán, de a telefonálást folytatta. Amíg odaért hozzám, körülnéztem, és semmi olyasmit nem láttam, amit rapvideókban ne csodálhattam volna már meg. Bár az igaz, hogy a James Franco kanapéja előtti dohányzóasztalon intim közelségbe kerültek egymással a Proust-kötetek, a pornólapok és a thai kajás dobozok.
– Bocs, haver – mondta James Franco csibészes vigyorral, miután lerakta és elejtette a telefont, majd kezet rázott velem –, csak pont egy videójátékot fejlesztek Xboxra, és kicsit sok vele a dolog.
– Na, és miről szól? – bukott ki belőlem pár másodperc múlva, pedig otthon a srácok direkt a lelkemre kötötték, hogy ne térjek el a tárgytól, csak filmes kérdéseket tegyek fel, elvégre az embernek az életben csak egyszer van lehetősége James Francóval beszélgetni.
– Á, semmi, csak átírtam a Don Giovannit konzolra, egy rám hasonlító figurával kell majd menni a pályákon, de mindegy is… – Reszketve kuncogni kezdett, de úgy, hogy becsukta a szemét. Gyorsan vetettem egy pillantást összemázolt pólójára, amelyen a következő felirat virított: „Én vagyok a…”
– Na, menjünk ki a konyhába, töltök valamit, jó? – mondta aztán.
Választ nem várt, csak elhaladt mellettem, én meg követtem. A pólója hátulján egy kérdőjel állt.
James Franco konyhájában olyan tisztaság uralkodott, hogy még a kosz gondolatát sem tűrte meg, csak az itt-ott felbukkanó, teleírt noteszlapok utaltak arra, hogy nem egy bútoráruházban járok. Az egyik pulton laptop duruzsolt, de nem láttam, mi van a képernyőn.
– Szederszörp jó lesz? – kérdezte, amikor odalépett a szekrényhez.
– Ööö… persze – válaszoltam, és feszültebb voltam, mint azt egy szörpös kérdés indokolta volna.
Legalább öt másodperc eltelt anélkül, hogy egyikünk is megszólalt volna.
– Figyelj, tudom, mi lesz, támadt egy nagyon jó ötletem – mondta, miután a kezembe nyomta az italomat, és felhajtotta a sajátját. – Éhes vagy, ugye? Én nagyon. Na, akkor mondj három számot, 1 és 30 között.
Kihasználtam azt a pár másodpercet, amit a szörpöm szürcsölgetésével nyerhettem.
– 3, 7, 19 – nyögtem ki aztán.
– Remek! – mondta sugárzó arccal, és odalépett az egyik szekrényhez, majd kihúzta három széles fiókját. Odaléptem mellé, hogy lássam, mit csinál: a fiókokban számozott rekeszek voltak, és James Franco csak az általam megjelölteket nyitotta ki.
– Laza lesz – mondta, és kipakolta az egyik pultra a három rekesz tartalmát. – Barna rizs, koriander és csőtészta, ilyet se ettem még, de ettől csak még jobb élmény lesz.
Miközben kivett a szekrényből két edényt és tányért, úgy tűnt, csibészes vigyora egyszerűen letörölhetetlen. Talán dudorászott is, de könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a hangot ezen a ponton már csak én képzeltem hozzá. Miután csapvizet engedett a két edénybe, lerakta őket a pultra, és felém fordult.
– Figyelj, most performanszolnom kell egyet – mondta. – Addig tedd már meg, hogy felforralod ezeket, jó? Sót találsz a szekrényben, a tűzhelyet állítsd a maximumra, úgy baromi gyorsan meglesz. Örök hála. Ja, és amíg ezek melegszenek, nyugodtan ülj le a laptophoz, épp pár rajongómmal dumálok egy chatszobában, semmi különös, ha van kedved, válaszolgass a kérdéseikre. Igazából mindegy, mit mondasz. Köszi, na mindjárt jövök.
Ezzel kisietett a konyhából, én meg ott maradtam a rizzsel, a tésztával, és ki tudja, mennyi James Franco-rajongóval. A korianderrel kapcsolatban nem kaptam utasítást. A két adag víz felforralásával meg tudtam birkózni, a rajongókkal nem: elég volt belepörgetnem a chatablakban zajló beszélgetésbe, hogy megértsem, túlságosan rajonganak, esélyem sincs kezelni ilyen mértékű figyelmet. Zavaromban inkább kinéztem a valódi ablakon, és úgy egy perc múlva arra lettem figyelmes, hogy furcsa ruhákba öltözött kamaszok csoportja közelít a házhoz.
– Gáz van, basszus – szólalt meg mögöttem James Franco, és amikor megfordultam, láttam, hogy a konyhaajtóban állva épp felhúzza a sliccét, és lerakja a mobilját. – Teljesen kiment a fejemből. Az egyik fősulis diákom húgának színjátszó csoportja egy ilyen rögtönzésre épülő kisfilmet akar csinálni, amit egy híresség házában szeretnének leforgatni. Ne kérdezd, miért, én se értem, de igazából annyira bírom a tanítványomat, hogy arra gondoltam, miért ne, meg hát tudod, a művészetért mindent. Szóval, a lényeg, hogy el kéne húznunk, de sürgősen.
Odalépett a laptophoz, pötyögött rajta egy kicsit, integetett, majd kikapcsolta. Aztán sietősen elindult a ház hátsó része felé, jelezte, hogy kövessem, és menet közben felém fordult:
– Amúgy te akartál volna kérdezni pár dolgot, nem? Annak a filmes újságnak. Mi legyen, útközben megbeszéljük? Vagy majd chatelünk inkább?
Két szobán is áthaladtunk, mire sikerült átgondolnom a választ.
– Nem, azt hiszem, mindent értek. – Aztán beugrott valami. – Illetve egy dolgot nem. Mit keresett egy takonylabda a kilincseden?
– Ja, azt biztos csak Seth rakta oda. Tudod, hogy van ez a fiúk között.
Amikor a hátsó ajtóhoz értünk, észrevettem, hogy időközben felkerült James Franco lábára a cipője. Még mielőtt kiléptünk volna a külvilágba, felém fordult, feltartotta a telefonját, és csibészesen elvigyorodott.
– Na, zárásnak egy közös szelfi? Mit szólsz?
Nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy maga mellé húzzon, aztán idétlenül belevigyorogtam a mobiltelefon kamerájába.
Pár nap múlva, a hazafelé tartó repülőúton próbáltam összehozni egy beszámolót a laptopomon, és valamilyen segítség reményében James Franco internetes felületeit böngésztem. Megakadt a szemem a közös fotónkon, amelyből én kiszorultam, de ekkor szerencsére felébredtem.

_____

A képek valódi forrása James Franco Instagramja. // A szöveg valódi szerzője: Roboz Gábor. // megjegyzés: mindent mi találtunk ki.

Címkék: álhír, Franco, interjú