„Makacs egy rohadék vagyok”

Jankovics Márton

2014/12/09

Sir Michael Caine 80 körül is teljes erőbedobással dolgozik, és jellegzetes humorát sem vesztette el.

Legutóbb a Csillagok közöttben láthattuk, ahol az emberiségért aggodó fizikusként sokat elmélkedett az idő mibenlétéről. A témáról többet tudhatunk meg, ha Nolan tudományos-szentimentális közhelyparádéja helyett, Michael Caine saját gondolatait hallgatjuk meg az életről, az öregedésről és a sorsfordító pillanatokról. Íme:

Mr. Caine, milyen érzés megöregedni?

Az ember elkezd úgy élni, hogy minden pillanatnak értelmet ad. Legalábbis ajánlatos, hogy így tegyen. Nem szabad egy helyben ücsörögni és várni a halált.

A temetőbe motorbiciklivel kell érkezni, farolni egyet, aztán lendületből belevetni magunkat a koporsóba és felkiáltani: „Nagyszerű, épp időben!”.

Tehát nem rémíti meg a halál?

Amikor retrospektív vetítést tartanak a filmjeimből, akkor például mindig aggódom egy kicsit. Fenyegetésként tekintek az ilyesmire, mert óhatatlanul is eszembe juttatja a halálomat. De hát makacs egy rohadék vagyok.

Szóval nem akar rá túl sokat gondolni?

Gyakran látni középkorú embereket a tévében, akik legyőzték a rákot, és ettől kezdve minden pillanatukat másként akarják megélni. A rémület kizökkentette őket a mindennapi mókuskerékből. Nekem ez a sokk már tizenkilenc évesen megvolt, mikor katona voltam, szóval én cirka hatvan éve ezzel a tudattal élem az életem.

És mi történt magával katonaként, amitől azóta képes értekelni minden egyes pillanatot?

A koreai szolgálat idején keveredtem egy olyan szituációba, amiben egyszerűen tudtam, hogy meghalok – ahogy azok a rákos emberek is tudják, aztán hozzájuk hasonlóan, én is túléltem a dolgot.

De a pillanat velem maradt – 19 voltam akkor. Azóta minden francos percet teljes odaadással éltem meg.

Az embernek tanulnia kell a saját hibáiból. Ön mennyire volt vad annak idején?

Hát én azért mindent végigcsináltam. Sokáig keményen cigiztem, de leszoktam – ám addigra rákaptam a szivarozásra. Azóta persze már azt is abbahagytam. Régen sokat ittam is, ma viszont már csak egy-egy pohár bort töltök a vacsora mellé. Ha sokáig akar élni az ember, az ugyebár áldozatokkal jár.

Mikor nehéz idők jártak önre, megfordult valaha a fejében, hogy feladja a színészetet?

Nem. Gyakran kérdezik tőlem, hogy szoktam-e tanácsot osztogatni fiatal színészeknek. Mire én rendre elárulom, hogy soha. Mégpedig azért, mert az egyetlen tanács, amit én valaha kaptam idősebb színész-kollégáimtól, az volt, hogy adjam fel. A szemembe néztek és azt mondták:

„Add fel, Michael, úgysem fog sikerülni!”. Egytől-egyig ezt mondogatták nekem. Ám bennem szerencsére él valami őrület, így sosem álltam le. Nem adom fel.

És mikor hagyták abba ennek a frázisnak az ismételgetését?

Nem hagyták abba. Még mindig azt mondják: „Add fel, Michael, úgysem sikerül”

Ám maga mégis nagyon elégedettnek és kiegyensúlyozottnak tűnik.

Az vagyok. Megválaszthatom a munkáimat, és aztán mindig nagyon boldogan vágok bele a forgatásokba. Igazából azért is szeretek annyira filmezni, mert ez a szakma a cirkuszra emlékeztet. Az apám félig cigány volt, szóval bennem is megvan kicsit ez a vonal. Akkor vagyok a legboldogabb, mikor pakolok, hogy belevághassak egy újabb kalandba.

Nomád vagyok, a stáb a törzsem és együtt utazunk egyik helyről a másikra a karavánjainkkal, hogy aztán egy időre letelepedjünk. Ez az egész életforma csodálatos.

(Fordította és szerkesztette: J. M.)

(A szöveg az alábbi interjú rövidített változata)

Címkék: interjú, michael caine