2013/01/29
Piszkos magánnyomozós krimi egy buddhista szerzetessé szentelt függetlenfilmestől, és akinek még ez sem elég: Michael Shannon játssza a főszerepet.
Hiába debütáltak filmjei neves fesztiválokon, és hiába forgatja már az ötödik egészestését, Noah Buschel nevével a mai napig kevés helyen találkozni, és valamelyest árulkodó tény, hogy kortárs rendező létére még a fájlcserélő-oldalakon keresztül sem lehet két-három kattintással magunkévá tenni a munkásságát. Talán választott műfajának, talán a már kultszínész-státusznál járó Shannonnak köszönhető, hogy a függetlenfilmes rendező (akit, ha lehet hinni az internetnek, Pat Enkyo O’Hara szenszei buddhista szerzetessé avatott) Az eltűnt személy (The Missing Person, 2009) című produkciója több emberhez eljutott, mint a Bringing Rain vagy a Neal Cassady. Ugyanakkor nem arról van szó, hogy Buschel szimplán kihasználta a magánnyomozós krimik valószínűleg örök népszerűségét, és egy pofásra stilizált zsánermozival adott számot szaktudásáról, hogy aztán hátradőlve várhassa korábbi munkáinak kanonizálását.
Részben persze engedett a műfajjal szemben támasztott elvárásoknak: olyan szimatot tett meg főhősnek, aki tisztességesen dönti magába a szeszt és fújja a füstöt, néha recseg pár mondatot narráció gyanánt, meg egyébként is az arcára van írva, hogy már eleget látott, és semmi sem lepi meg. Amikor pedig megbízást kap egy férfi követésére, úgy fest, minden adott egy karcos detektívtörténethez, a továbbiakban azonban világos lesz, hogy Buschelnek miért nem sikerült még ezzel a mozijával sem elérnie, hogy igazán sokan felfigyeljenek rá.
Nem lenne jogos eseménytelennek nevezni a film cselekményét, de az holtbiztos, hogy izgalmasnak sem: ha chandleresen szövevényes, netán ellroyosan brutális sztorit várunk, csalódni fogunk, ha viszont valamiért egy altmanosan kanyarított krimire vágyunk, megtalálhatjuk a számításunkat. Noha eltéréseket is felmutat hozzá képest, Az eltűnt személy tempójában és modorában a zsánerfilm-szétszerelők egyik atyjának tekintett Robert Altmant idézi, és bár a film története napjainkban játszódik, a hetvenes évek hangulatát árasztó képi világ tovább erősíti A hosszú búcsú-asszociációt. Buschel annyira azért nem rajzolja el sérült főhősét, mint elődje, a ránézésre minden-mindegy attitűddel támolygó karaktere ugyanakkor több köpésre van a belevaló és sziklaszilárd magánhekusoktól. És bár a rendező szerepeltet a cselekményben gazembereket és szövetségi ügynököket is, végső soron nem erkölcsi, hanem érzelmi értelemben vett „bűntényt” tár elénk.
Ha Az eltűnt személy a hetvenes években készült volna, talán a tökös revizionista krimik között emlegetnénk, manapság viszont aligha veheti fel a versenyt a kortársaival. A Beépülve például jóval egyénibb és vagányabb, a Kiss Kiss Bang Bang felépítése és párbeszédei frissebbek, a Hideg nyomon története sokkal súlyosabb, nem beszélve a vizuálisan is feltuningolt Fekete Dáliáról vagy a Sherlock Holmes-vérfrissítésekről, és a lista folytatható. Buschel mozijával leginkább az jár jól, aki szereti nézni a dörmögő és ténfergő Shannont, vagy olyan műfajbúvárnak tartja magát, akinek a kuriózumoktól szaporább a pulzusa.
Címkék: film noir, filmkritika, thriller
Partnereink
Szólj hozzá!