2013/09/29
Ulrich Seidl Paradicsom-trilógiáját leszámítva nincs még egy film a Szemrevaló idei mezőnyében, amely az Oh Boy-hoz hasonló kritikai sikert ért volna el. Jan-Ole Gerster egyetemi vizsgafilmként készült bemutatkozó rendezése rögtön minden fontos kategóriában besöpörte az ország legrangosabb elismerésének számító Német Filmdíjat. Ha a filmet övező egyöntetű lelkesedés magyarázatát keressük, alighanem három különböző irányba érdemes tapogatózni. Egyrészt Gerster valamiképp nagyon is a német közönség elevenébe talált, témája aktuális, és talán elcsépeltnek sem nevezhető. Továbbá ő maga autentikusan tudja képviselni az Oh Boy által felvetett problémákat, hiteles generációs tapasztalatokat képes megfogalmazni, illetve mindehhez – utolsó szempontként – érvényes, és konzekvensen használt formanyelvet talált. Érdemes lehet a filmet e három tényező mentén vizsgálni.
Aki egyetlen útikönyvet is kinyitott az elmúlt tíz évben, jól tudja, hogy Berlin a fapados turizmus egyik legkedveltebb célpontja lett, Európa pezsgő, folyton változó, izgalmas központjává alakult. A legutóbbi hírek szerint ez egyre jobban zavarja a város fiatalságát: a civil aktivisták által belakott foglaltházak és gombamód szaporodó romkocsmák újabb és újabb negyedeket tettek divatossá, ahová aztán megérkeztek a jól szituált középosztálybeli családok, a hátizsákos turisták és a vállalati befektetők, a helyiek pedig egyre kevésbé érzik magukénak a nyüzsgő Berlint. Ez az a tapasztalat, amit az Oh Boy fásult, céltalan főhőse is magáénak érezhet. Nikónak semmihez sincs kedve, bármibe kezd, egyhamar abbahagyja, legyen szó gyerekkori gitárleckékről, szerelmi kapcsolatokról vagy a jogi egyetemről. Mikor ez utóbbi hírt megneszelve arrogáns és dúsgazdag édesapja befagyasztja a léha fiú bankszámláját, a néző szinte megkönnyebbülten sóhajt fel: végre kezdenie kell magával valamit ennek az ellenszenves suhancnak. A film tétje innentől kezdve az, hogy passzívan sodródó hősünk talál-e magának fogódzót, feladatot az életben, megtudja-e, mit akar kezdeni magával.
A fiú környezetét, lakóhelyét bemutató passzázsok és a legjobb barátjával közös csavargásnak szentelt jelenetek, tehát a hangsúlyos atmoszférateremtés révén az Oh Boy precízen illeszkedik az európai művészmozikban máig kapós nemzedéki közérzetfilmek csoportjába, a német közérzetről pedig mostanában sem lehet beszélni a náci múlt említése nélkül. Gerster önreflexív megoldással nyúl a témához: Niko egy filmforgatásra keveredik, ahol a náci tisztet alakító fiatal színész számára már nincs jelentősége a horogkeresztes karszalagnak, az valóban csak jelmez – és mintha egyedül Nikót érdekelné, hogy az uniformishoz valaha jelentés is társult. A letűnt korok képviselőivel teremtett, egyáltalán nem magától értetődő kapcsolat motívuma visszaköszön a film későbbi pontjain is, egy ismerős nagymamájával, illetve egy kocsmában megismert öregemberrel folytatott dialógusban. Az Oh Boy hőse valóban képtelen elköteleződni, de legalább odafigyel a környezetére, képes folytonosságot teremteni a múlttal (ahogy a magyar nemzedéki közérzetfilmek főszereplői is jobbára csak a nagyszülők generációjával értenek szót). A megfigyelés és mérlegelés képessége, ez a mély figyelem az, ami Nikót valóban saját filmje hősévé avatja, és filmkészítőként Jan-Ole Gerster számára is elengedhetetlenül fontos.
A dekoratív fekete-fehér képi világ is hangsúlyossá teszi, hogy érdemes más szemmel, folyton megújuló érdeklődéssel figyelni a környezetünkre, miközben a gyönyörű, monokróm városképekhez társított laza jazz-futamok olyan rangos filmtörténeti előképeket is megidéznek, mint a Felvonó a vérpadra. Az Oh Boy egyszerre hagyománytisztelő és minden ízében mai produkció. Rendezője egy húron pendül hősével: mindketten a múltat megértve és elfogadva képesek továbblépni.
Címkék: filmkritika, Szemrevaló
Partnereink
Szólj hozzá!