2014/03/07
Az 1971-es film sikere egyszeri és megismételhetetlen volt.
[Megjegyzés: A cikk évekkel ezelőtt íródott, és egyszer már megjelent a Prizma Online-on, az erotikával és pornográfiával foglalkozó lapszámunkhoz kapcsolódóan, azonban a hazai mozikban a héten bemutatott Idegen a tónál című „melegthriller” kapcsán újra aktualitássá vált.]
Miközben a Magyarországon is fogható kábeltévéken nevelkedett generáció számára a tiroli-gatyás Hansok és szénás kocsin érkező Günterek jelentették a homoszexuális pornográfia úttörőit, a tengerentúlon nemzeti hősként ünnepelték Wakefield Poole Broadway-koreográfust, aki a hetvenes évek elején egyetlen filmmel, és mindössze 8000 dolláros költségvetéssel újraértelmezte az alműfajt. A Boys in the Sand (1971) nem csupán pornóként számít valódi mérföldkőnek, de nemzetközi fesztiválok győzteseként a filmtörténet megkerülhetetlen klasszikusává vált. A mozi, amely popularitásában még a legendás Deep Throatot (Mély torok, 1972) is lekörözte, Casey Donovan személyében megszülte az első valódi gay ikont, és egyben elegáns koronát helyezett az 1960-ban kirobbant szexuális forradalom üstökére is.
A Boys in the Sand mai szemmel nézve elsősorban a hetvenes évek kultúrtörténeti lenyomata, önmagában előre vetítve a diszkó korszakot, a Star Wars-lázat és Stephen King regényeinek tündöklését, miközben a szőke, napbarnított Casey sellőfiúként feltűnik a tenger habjaiban, mágiával életre hívja álmai férfiját a háza medencéjében, vagy titokban kémkedik a kertben dolgozó, telefonszerelő után. Bár a főszereplő szoborszerű teste, és Kent (vagy talán még inkább Barbie-t) idéző, szélfútta, szőke haja már egyfajta előfutára a hamarosan beköszöntő „megszállott maximalizmus” korszakának, az évtized közepén végleg leköszönő naiv báj is jelen van: Donovan csokoládébarna felsőtestéhez, és lábaihoz képest feneke hófehéren világít. Mai szemmel nézve olyan ez, mint a fiatal Madonna buja hónaljszőrzete, sőt, szinte mint az egyiptomi fáraók piramisaiból előásott múmiák: távoli korok egzotikuma ez, amelyet ma egyesek csodálattal, mások értetlen undorral szemlélnek.
A rendező határozott célja az volt, hogy olyan módon mutassa be a homoszexuális aktus szépségét, amely az identitáskereső ál-hetero- és biszexuálisokat is meggyőzi arról, hogy a meleg szerelem nem természetellenes, és semmi esetre sem gusztustalan. A tudatosan használt klisék – a fehér fövenyen történő szeretkezés, vagy a szex a munkásruhát viselő szerelővel – meglepő módon úgy működnek a filmben, mint a modern orvostudomány vakcinái: amikor a doktor csekély mennyiségű vírust fecskendez a makulátlan bőr alá, az emberi test még egészségesebb, ellenállóbb lesz. A banális és kiszámítható elemek éppen így emelik a filmet a korábbi „beteg”, deviáns gay filmek fölé. Ezektől az „előre gyártott” puzzle-darabkáktól eltekintve a Boys in the Sand olyan természetes frissességgel mutatja be férfiak közötti aktust, mintha Rómeót és Júliát látnánk a csalogány szavára ébredni. A szkeptikus (értsd: homofób vagy öngyűlölő) néző talán még emlékszik rá, hogy a szeretők a társadalmi sztereotípiák kapcsán „nem illenek össze”. Ám miközben figyeli őket, valahogy eltűnnek a nyárspolgárok szappanszagú szexualitásával övezett határok, és a promiszkuitás és szabadosság helyett a valódi szabadságra tud asszociálni. Ezt erősíti, hogy a jelenetek – lévén az AIDS-korszak előtti időkben járunk – mind bareback, azaz óvszer nélkül történő összeolvadások.
A mocsok és bölcsesség elvét követve Poole az utolsó felvonásra tartogatta a valódi hardcore-elemeket. A romantikus, mondhatni „kék lagúna” jelenetben Casey egyfajta szexuális eljegyzést szimbolizáló karperecet húz partnere, Peter Fisk farkára. A szakállas, sötét hajú „vadember” így mintegy lemossa magáról az alfahím skarlátbetűjét, ennek csúcspontjaként pedig a szőke – a társadalmi berögződések tekintetében sokkal lányosabb – Donovan igazi férfiként teszi magáévá Fisket. A második, medencés szcénában Marilyn Monroe utolsó, befejezetlen filmje, a Something’s Got to Give (1962) elevenedik meg. A tragikusan elhunyt szexistennő helyett azonban a tipikus latin macsó, Danny DiCioccio emelkedik ki a víztükörből, a pár pedig mindent megtesz, amit a Monroe-rajongók a rough cutot nézve kristálytisztán láttak kibontakozni lelki szemeik előtt, ám az eredeti filmből – nyilvánvaló műfaji korlátok miatt – ki kellett maradnia. A fináléban a bajszos, robusztus ezermestert, Tommy Moore-t az ablakból szemlélő Donovan végre eltávolodik a szentimentalizmustól, remek dramaturgiai fogásként azonban mindezt csupán gondolatban teszi, így a film utolsó képkockájáig megőrzi „tisztaságát”. Miközben Donovan könnyedén beleül egy hatalmas, koromfekete dildóba, és az extázisát fokozó popperst szippantva Moore-ról fantáziál, nem is sejti, hogy az afroamerikai álmot megtestesítő férfi valóban úton van a lakása felé. Casey elélvez, majd nyílik az ajtó, és belép rajta Tommy – teljes fizikai valójában, majd bezárja az ajtót maga mögött. A filmmel együtt Donovan ártatlanságának kora is véget ért.
A Boys in the Sand sikere egyszeri és megismételhetetlen volt: az 1984-ben készült folytatás (Boys in the Sand II) csúfos bukást szenvedett, Cal Culver pedig – mert hogy ez Casey Donovan valódi neve – off-Broadway darabokban lépett fel, és Casa Donovan néven melegbarát panziót nyitott Floridában. A férfi az utóbbi hónapokban azzal került ismét címlapokra, hogy előkerült egy dokumentum, mely szerint titkos viszonyt folytatott az igazi Supermannel, Christopher Reeve-vel. A posztumusz-bulvárbotrány a legkevésbé sem volt elegáns húzás a sajtó részéről, hiszen ma már a feltételezett románc egyik szereplője sem lehet közöttünk. (Culver 43 évesen hunyt el AIDS-ben.)
A Boys in the Sand 2003-ban megkapta a minden idők legjobb meleg-filmjének járó GayVN díjat, Cal Culvert pedig egykori élettársa, a Disney-sztár Tom Tryon múzsájaként és legfőbb inspirációjaként emlegette – halála napjáig.
Címkék: filmkritika, kultfilm
Partnereink
Szólj hozzá!