
2016/08/13
Az elmúlt pár évben szoktak rá a magyar filmforgalmazók arra, hogy a nehezen fordítható vagy nem elég ütős eredeti címeket magyarul egy jól csengő felsorolással helyettesítik
(Szerelem, pasta, tenger; Bor, mámor, Provence és társaik), bízva a szexi kis címkék közönségcsalogató hatásában. Ennek az olcsó marketingfogásnak köszönhetően havonta érkezik egy újabb, bosszantóan semmit mondó című film a mozikba, és ezek az identitás nélküli triók egy egyre növekvő halmazban osztódnak kavarogva, időről időre újabb formációkat hozva létre. (Eszembe jutott egy játék: a Szex, hazugság, videóval kezdve filmcímeket kell felváltva mondani úgy, hogy az új címnek tartalmaznia kell az előző egyik tagját)
Felix van Groeningen legújabb alkotása – leánykori nevét, a Belgicát örökre maga mögött hagyva – a magyar keresztségben a Szex, mámor, rock’n’roll címet nyerte el. A Belgica egy fiktív belga szórakozóhely, tulajdonosai, Jo es Frank, testvérek, az ő történetüket, mármint Jo, Frank és a Belgica történetét meséli el a film. Azért hangsúlyozom ezt külön, mert a fiúkat akkor ismerjük meg, amikor belekezdenek a közös vállalkozásba, és ott ér véget a sztori, amikor beletörődnek abba, hogy mint üzleti partnerek nem képesek tovább együttműködni. A rendezőt nem érdekli önmagában sem a testvérek kapcsolatának, sem a Belgica életének alakulása, csak az az időszak, amíg hármójuk formáció fennáll.
egy túl szűkre húzott varió, ami limitált információ tartalma miatt nem alkalmas a cselekmény teljes körű bemutatására. Jo, Frank és a Belgica sztorijának az a része, amit a film látni enged fájóan sablonos, és mivel a figuráknak nem volt idejük kiformálódni, ezért nem tudják ezt a tanmese jellegű történetet sem személyessé tenni. Maradnak a szakállas életbölcsességek: A pénz, a siker, a csillogás – és ezek gyakori kiegészítői: a különböző tudatmódosítók, egyéjszakás kalandok és életvitelszerű bulizások – elhomályosítják az ember értékrendjét, és mint egyfajta hübrisz, megbosszulják magukat. Ez történik a testvérpárral is: a kezdeti hiperkorrekt, alázatos bártulajdonosokból kis túlzással pénzéhes szörnyetegekké válnak, a korábban fontosnak tartott dolgokat elhanyagolják, ami kisebb-nagyobb tragédiákba sodorja őket.
Ez a felszínesség különösen azért érdekes, mert Groeningen előző filmje, az Alabama és Monroe élve boncolta fel a szereplőit annak érdekében, hogy a lelki folyamataikat minél hitelesebben bemutathassa. A kislányuk halálos betegségével küzdő házaspár érzelmi hullámvasútjának pályája még úgy is egyértelműen nyomon követhető, hogy az elbeszélés nem lineárisan halad. Míg a Belgica esetében, bár időrendi sorrendben látjuk az eseményeket, a testvérek egyes reakciói teljesen megalapozatlannak tűnnek.
Akárcsak az Alabama és Monroe esetében, a Belgicában is kiemelt szerepet kap a diegetikus – a film cselekményvilágához tartozó – zenehasználat, hiszen a klub történetében a kezdetektől meghatározó szerepet játszanak a koncertek. Ahogy változik a vezetőség üzletpolitikája és a célközönség, úgy változik a hely zenei portfóliója is: a kezdeti indie/garázs rock/punk zenekarok helyét szép lassan felváltják a dj-k és a különböző elektronikus zenei formációk. A soundtrack érdekességét azonban nem önmagában a sokszínűsége adja, hanem az, hogy a filmben szereplő 15 fiktív együttes mögött a valóságban egyetlen alternatív rockzenét játszó banda, a Soulwax áll. Kár, hogy ez esetben csak az együttes virtuozitásán lehet álmélkodni, maga a zene – az Alabama és Monroe-val ellentétben – nem kap főszerepet, csupán parti kellékként funkcionál.
Lehet, hogy nem véletlenül tartom ösztönösen távol magam az ilyen felbélyegzett daraboktól, és valójában a forgalmazók ezt nem reklámnak, hanem figyelmeztetésnek szánják? Az Alabama és Monroe az egyik 2013-as kedvencem volt, úgyhogy reménykedem, hogy a Szex, mámor, rock’n’roll emléke nem Groeningen nevéhez fog tapadni a fejemben, hanem hamar eltemetődik a hülyecímű filmek jeltelen tömegsírjába.
Címkék: filmkritika
2013 legjobb filmjének rendezője felültet minket a bulivonatra https://t.co/EwGsSXVmh1