Habár a markáns kézjegyeket felmutató szerzők jelenléte már születésétől fogva végigkísérte a narratív szexfilm, majd a hardcore pornó történetét – lásd a példák sorát Russ Meyertől Radley Metzgeren át Joe D’Amatóig –, a szerzői pornófilm csupán a nyolcvanas évek fordulóján szerveződött markáns irányzattá. Az ideológiailag a mai napig meglehetősen zavaros altporn (alternative pornography) a pornóipar válasza az explicit szexualitást középpontba helyező modernista szerzők hullámára: míg Bertolucci, Pasolini vonatkozó munkái vagy az utóbbi években a francia extrémek ténykedése tekinthető a művészfilm barátkozó gesztusának a pornó irányába, addig az altporn ugyanez a másik irányból – a pornó elmozdulása az önkifejezést középpontba helyező művészfilmes hagyományok felé.

Mint Rob Rotten (Fuck The System, Swallow My Children) ragaszkodása a punk-szcénához, vagy Gregory Dark (Devil in Miss Jones 3-4-5, New Wave Hookers-sorozat) kliprendezői munkássága is mutatja, az altporn mind ideológia, mind pedig vizualitás szempontjából erősen kötődik az alternatív zenei szubkultúrákhoz. A pornórendezőként „Rinse Dream” néven ténykedő Stephen Sayadian munkáiban elsősorban az utóbbit emeli ki: miközben a Mitchell-fivérek örököseként újfent középpontba helyezi a pornó performatív jellegét, filmjeinek hangsávját rendre ipari zörejek és samplerek uralják, ezáltal emlékeztetve folyamatosan az adott film konstruáltságára és teremtve a pornó vágykeltő funkciójától meglehetősen idegen, nyomasztó atmoszférát. (Mint például a még Francis Delia (F. X. Pope) által levezényelt Nightdreams a Wall of Voodoo Ring of Fire-feldolgozásával aláfestett western-jelenetében.)

Sayadian kilenc filmre rúgó életművében a hangsávval való játékon túl is önreflektív gesztusok tömegén keresztül teszi idézőjelbe és roncsolja a pornó gyönyörkeltő természetét: bábszerű, jelmezekbe és maszkokba bújtatott, absztrakt alakokat mozgat színpadszerű közegben – legyen szó valóban színpadról, mint a Café Flesh-ben vagy egy szimbolikus színpadként funkcionáló ágyról, mint a Party Doll A Go-Go! esetében –, akik rendre kiszólnak a filmből, nemegyszer arra is felhívva a néző figyelmét, hogy tisztában vannak jelenlétével. Míg ez utóbbi gesztus a Nightdreams, a Café Flesh és a Dr. Caligari (nem pornográf, de meglehetősen obszcén) remake-jében szervesen belesimult az adott mű közegébe – előbbiben a valóban megfigyelt hősnő rebegi a kamerába félelmeit, a Café Flesh-ben pedig a címadó bár konferansziéja közli filmbéli nézőivel is a várható programot – addig a Sayadian dekonstruktivista hajlamait csúcsra járató, nem-narratív Party Doll A Go-Go!-ban már az amúgy standard aktusokat szabdalják kontextus nélküli kiszólások és halandzsa-szövegek. Pályaindító munkájában, a Nightdreams-ben a legismertebb pornó-toposzokat tolta el az abszurdig – lásd a példák sorát az említett western-jelenettől a reggelit készítő háziasszonnyal aktust kezdeményező tejbegríz és pirítós példáján át a filmzáró, reflektálatlan giccsbe hajló álomig egy félistenszerű férfival; a Party Doll A Go-Go!-ban a toposzokból már csak címkeként felmutatott kulcsszavak maradnak, melyek idegen testként szabdalják darabokra a jelzésszerű díszletek közt zajló aktusokat.

Rinse Dream munkásságában a szürrealista képzőművészet és a nyolcvanas évek new wave-jének esztétikája találkozik a hardcore pornóval, ahol a szex egyszerre színpad, szerepjáték és bizarr rémálom. A Sayadian-univerzum karneváli szexualitása – amely ugyanazt az egyszerre extatikus és rémítő utazást ígéri, mint mondjuk Sam Raimi vagy Tim Burton életművében a halál és a túlvilág, vagy a stilárisan is megidézett Gilliamnél maga a fantázia – csupán kisszámú kiválasztottak számára elérhetõ. A Nightdreams-ben egy merev orvospár figyeli a hősnő orgazmusoktól fűtött vonaglását, de a Mitchell-fivérek munkáival ellentétben itt nem történik meg a határátlépés a szex színpada és a feltüzelt nézősereg között. A Café Flesh poszt-apokaliptikus világában az emberiség kilencvenkilenc százaléka szex-negatív, azaz képtelen bármiféle szexuális interakcióra: a maradék egy százalék a címadó bárban mutat be szexuális jellegű performanszokat. Az 1989-es Dr. Caligariban a hősnő kielégületlensége vezet elmebajhoz, miközben a lényegében impotens férj mindvégig képtelen megérteni feleségének problémáját éppúgy, mint a címszereplő elmegyógyintézetének sajátos szabályait. A Café Flesh hősnője a film csúcspontjául szolgáló nagyjelenetben, maga mögött hagyva szex-negatív barátját, végül mégis fellép a színpadra, hogy részt vegyen a híres Johnny Ricóval közös aktusban: mint megannyi maszkokba és jelmezekbe bújtatott kollégája, előadóként már ő is tárggyá és absztraktummá válik – a záróképen üveges tekintettel néz le a tömegben maradt fiújára. Rinse Dream filmjeiben a szex színpada az identitás elvesztésének tere: hősei feloldódnak az archetipikus fantazmagóriák (szex cowboy-jal, arabokkal, görög félistennel), és gyermekded rémálmok (szex jack-in-the-boxszal, emberméretű egérrel, tejbegríznek öltözött négerrel) kavalkádjában, személyiségük felcserélhetővé válik (mint a Dr. Caligari fináléjában), egyediségüket  csupán a rájuk húzott maszkok és jelmezek szavatolják. A Party Doll A Go-Go!-ban már csupán pőre, identitás nélküli modellek tevékenykednek a vásznon: Sayadian bábjain keresztül paradox módon egyszerre fogalmazódik meg a pornóipar kritikája és a szexualitásban való feloldódás szinte metafizikai félelme.