2011/02/28
Eheti rövidfilmes összeállításunkban az Oscar méltatlanul alulfrekventált animációs kisfilmes kategóriájának idei jelöltjeit vesszük sorra, öt részben.
A reklám- és propagandaüzenetek egyszerűsítenek, tömörítenek és stilizálnak; voltaképpen a rajzfilm formai sajátosságait sorolván ugyanezekkel a tulajdonságokkal kezdődik a lista, csakhogy az animáció a didaktikus szájbarágást vizuális humorral képes oldani.
Az, hogy az animáció nemcsak egy a vizuális művészetek önálló formanyelvvel rendelkező leképezési formái és a szórakoztató filmipar sajátos technikai lehetőségei közül, hanem egyszersmind a népművelés, az oktatás és a tudományos ismeretátadás hatékony eszköze is, a harmincas-negyvenes években deklarálódott, ugyanis az animációs filmek kiemelt szolgálatot végeztek a második világháború alatti propaganda-üzenetek népszerűsítésében, illetve a hidegháborús korszakban, a negyvenes évek végén és az ötvenes években a Nyugat politikai-gazdasági-ideológiai talpra állításában. Élen járt ebben a Magyarországról a szigetországba elszármazott rendező-producer, John Halas és felesége által a második világháború idején közszolgálati filmek gyártására alapított stúdiója, a Halas&Bachelor. A háború alatt, 1941-ben született például a Hulladéktoborzó (Dustbin Parade), amely a háztartási szemét hasznos fölhasználásáról ad útmutatót a hátországban maradottaknak.
A békeidőkben még kommerciális filmeken edződött alkotópáros a reklámfilmekben kialakított dramaturgiai formulát, miszerint a kívánt propagandahatás szórakoztatás közben érhető el, a köz szolgálatába állították. Ugyanakkor a forma és a tartalom az iménti bevezetőben hangsúlyozott szerencsés egymásra találása az 1943-ban megalakult amerikai UPA (United Productions of America) filmstúdió munkái nyomán született meg, amelyek megpróbáltak elszakadni a rajzfilmes látványvilág plaszticitására és valósághűségére törekvő Walt Disney-stílus a harmincas években kialakult hegemóniájától. Ez az új stilizálási mód már nem titkolta az animációs filmek anyagszerűségét, hanem nyíltan vállalta, hogy világa „csak” rajzolt. Így születtek meg a minimális vonalrajzra redukált, gyakran csak jelzésértékű hátterek előtt mozgó figurák.
Az ötvenes-hatvanas években született alkotások ugyanakkor már nem a propagandafilmek szellemében sarkallták valamilyen konkrét tettre nézőiket, hanem mondandójukat az együttélés alapvető szabályaira vonatkoztatták, miközben szatirikus éllel mutattak rá a civilizációs fejlődésbe vetett hit megalapozatlanságára.
A korszak kedvelt témája volt az animációs történelmi-társadalmi szatíra. Példának okáért az imént hivatkozott John Halas 1964-es Automania 2000 című filmje apokaliptikus vízió arról, hogy mi történik abban a fogyasztói társadalomban, ahol mindenkinek egyre több és több és több… autója van. A Hitchcock-főcímek alkotójaként ismert Saul Bass 1968-as Why Man Creates? című animációs „történelmi gyorstalpalója” a Bábel-tornyát építgető emberi civilizáció korszakos tudományos-technikai eredményeit mutatja be sajátos iróniával.
A magyar palettáról több film is eszünkbe juthat. Dargay Attila első önálló filmje, az 1959-es Ne hagyd magad, emberke! a magyar animáció háború utáni történetében korszaknyitónak számít, ugyanis, a korábbi rajzfilmek mesehőseit leváltva, ebben lépett vászonra először az első hétköznapi animációs hős, a ma embere, aki a modern világban próbál meg a saját környezete és esendősége szabta korlátok között helytállni. A hat évvel később született Homo faber Szabó Sipos Tamás animációs ismeretterjesztő esszéfilmje az alkotóképességgel és kézügyességgel bíró embert állítja groteszk fénytörésbe: miközben a szöveg az eszközöknek köszönhető civilizációs fejlődést ünnepli, a képek a hallottakat ellenpontozzák.
A történeti kitekintő pedig az idei Oscar-jelöltek egyikét, az amerikai Geefwee Boedoe Szennyezzünk! című elsőfilmjét volt hivatott fölvezetni. A retróhangulatú oktatófilm társadalmi aktualitása vitathatatlan (persze nagy részben ennek is köszönhető az akadémiai jelölés), amely az angol Pete Bishop Hogyan pusztítsuk el a világot? című, a Discovery Channel megrendelésére 2008-ban készült öko-sorozatának koncepciójára épül. Míg a Hogyan pusztítsuk el…?-ben elmesélt apokaliptikus történetvázlatokból megtudjuk, hogyan lesz vége a világnak a számítógépes játékok, a szemét, a közlekedés vagy éppen az étkezés következtében, Boedoe animációja a fogyasztói társadalmak azon állampolgárai számára lehet hasznos, akik életvitelszerűen kívánnak a pazarlásban és az abból származó ipari és háztáji környezetszennyezésben élenjárni.
A zöld téma nem múló időszerűsége mellett Boedoe láthatóan örömét leli, hogy filmje síkidomú világának kollázsos hátterét durva, szemcsés textúrákból vagdoshatta össze, és a figurák kontúrjait vastag rajzolatú zsírkrétával szabadon skiccelhette föl, amely tovább erősíti a szálakat a hagyományos UPA-animáció hangsúlyozottan anyagszerű konstruáltságával. Talán nem véletlenül kelt déjà vu érzést az emberben, amikor a stiláris előképet a saját maga által is hangsúlyozott [1] elsőfilmes rendező szakmai életrajzából kiderül, hogy egyszemélyes stúdiójában készített egyedi filmjének stilizált képi világára olyan nagyon is klasszikus és plasztikus Disney-egészestésekben való többéves animátori munka után váltott, mint A kis hableány, a Szépség és a szörnyeteg, a Pocahontas vagy A Notre Dame-i toronyőr.
Címkék: animáció, ANIMATÉKA, animoscar 2011, magyar animáció
Partnereink
A poszt egy újabb videóval bővült megjelenése óta egy szupertitkos, retro DUNA TV-s kommandóakciónak köszönhetően.