Költészetről filmnyelven (versmob)

Kele Fodor Ákos

2011/04/18

Két fiatal filmes, Gyaraki Dávid és Sarlós Dávid szokatlan dologra vállalkozott: dokumentumfilmet forgatott a kortárs költészetről. A negyvennégy költővel és zenésszel készített interjúanyagból egy háromnegyed órás, trendi, személyes alkotói attitűdöt sugárzó, igazi népszerűsítő erejű film lett. Nem untatják a nézőt hosszas, képileg unalmas elmélkedésekkel, sőt személyes jelenlétüket vágástechnikai viccekkel és az anyaggyűjtés során készült werk-jelenetekből készült intermezzókkal tették izgalmasabbá.

A fiatalos, lendületes, érdeklődésből született munka azonban tartalmaz néhány problematikus mozzanatot, amelyek megítélése attól függ, hogy ars poeticák megmutatásának feladatát látjuk benne, vagy pedig egy dögös manifesztumot, amelynek nem feladata a részletező kifejtés, mert célja mindössze az, hogy felmutassa: a költészet ma is él, ráadásul okos és vagány dolog. A nehézségek sorában mindjárt az első az, hogy a jelenetek rövidsége miatt, minden szerzőtől lényegében csak egy sziporkajellegű bonmot vagy egy bölcselkedő szentencia kerül megmutatásra. Impresszív, hogy ennyi költő létezik és beszél rajongva a mesterségéről, de nehezen elképzelhető, hogy feltétlenül s mindenképpen nagyotmondásra ragadtatná magát. Valószínűsíthető, hogy megalapozottabban, válaszaikban taglalóbban és meggyőzőbben szólaltak meg a költők, mint az a kész filmből kitűnik.

Miként az alkotók azt az egyik intermezzóban is megemlítik, minden a vágóasztalon dől el, s ez valóban így alakult. A filmből kitűnik, hogy a készítők alaposan elsajátították a begyűjtött anyagot, mert a dokumentumfilm tematikus szerkesztettsége nagyon világos vízióról ad tanúbizonyságot; remekül vágták össze, illesztették egymás után a megkérdezettek válaszaiból előnyben részesített részleteket. A versmob 0411 sok fontos és érdekes témát érint, és ezek sorrendje is jól kialakított; az is megfigyelhető, hogy nem pusztán az ugyanazon kérdésre adott válaszok csoportosítását tartották szem előtt, hanem a válaszok tartalma közti összecsengéseket is egymásba szerették volna kapcsolni. A film egyik legérdekfeszítőbb, tanúságtétel szerű mozzanata az ihlet természetrajzáról szóló rész, mert ebből az a mintázat rajzolódik ki, hogy erről a nehezen megragadható jelenségről a költők rendkívül hasonlóan vélekednek – és természetszerűleg hasonlóan esetlen, homályos, de izgalmas válaszokat adnak. Talán épp ez a dokumentumfilm egyik nagy erénye: megmutatja és titkosságában vonzóvá teszi az alkotói ihletettséget, vagyis kíváncsiságot ébreszthet a nézőkben. Felmerül azonban az a veszély, hogy talán a szerzői jelenlét túl erős a nyersanyag megszervezése során, hiszen Csukás István álláspontja kivételével differenciálatlan a téma, s nehezen hihető, hogy a sok megkérdezett között ne lett volna nagyobb az ihletet illető elképzelések diverzitása. A filmesek szerkesztési elvei ezen a ponton szigorúak voltak, és vélhetően túlzóan a személyes érdeklődésüknek állítottak tükörképet. Persze világos, hogy egyrészt ez megfelel a filmesek vállalásának, másrészt negyvennégy percben nem lehet kellő cizelláltsággal bemutatni egy témát, s főképp nem is célja ez egy népszerűsítő alkotásnak; mindenesetre érdemes eltűnődni az efféle témacentralizáló elvek használatán.

Egyes tárgyterületek esetén azonban kifejezetten az ellentmondó álláspontok éles ütköztetését hajtották végre – ez a másik izgalmas pontja a versmobnak. Ilyen például a költői munkában a természetes észhasználat vagy kifejezetten az okosság jelenlétéről vallott nézetek egymásutánja, vagy a hagyomány zárójelezésének és a mesterségbeli tudásnak az ellentéte. Mindezek, amennyire elektrifikálóak és a további viták, párbeszédek elősegítői, ugyanannyira aggályosak, hiszen a film szerkesztése voltaképpen felmutatja a középiskolai natus és doctus dogmáját, amely több mint problematikus. Nem állítható, hogy ez a szembeállítás az alkotók hiányossága, hiszen még sokan-sokan ebben a sémában gondolkodnak, így egy – jó értelemben vett – propagandafilm kommunikációs kódjainak a meglévő beidegződések mentén kell alakulnia, hogy ezek örvén tárják fel a téma sokszínűségét, részletgazdagságát és formálják a meglévő elképzeléseket.

A versmobnak van egy további problematikus pontja, ahol azonban egyértelmű esztétikai állásfoglalást tesz – nagyon örvendetesen. Egyes fórumokon a kommentelők rendre felpanaszolják a dalszövegírók és rapszerzők szerepeltetését. Gyaraki és Sarlós természetesnek veszi, hogy a dal és a rap a költészethez tartozik; ez egyben nagyon erős taktikai húzás is, hiszen a népszerűsítés egyik kulcsmozzanata lehet a populáris kultúra beemelése, továbbá azt közvetíti, hogy a költészet körülvesz minket, vagyis a könyveken kívül is létezik. A panaszkodók valahol ott vétik el a dolgot, hogy észrevétlenül, kimondatlanul túlságosan szigorú értelemben veszik a dokumentumfilm címét, hiszen ez az alkotás nem annyira a versről, mint inkább a költészetről szól. De ha ezt nem fogadnánk el, mert nincs kedvünk fogalmi kategóriák egymáshoz való viszonyáról tűnődni, akkor azt mondhatjuk, hogy a versnek korántsem természetes állapota az olvasható felület, hiszen a Gutenberg-galaxis előtt sokáig nem is létezett zene nélkül.

A dokumentumfilmhez egy kísérleti jellegű kisjátékfilm is készült versmob – a virrasztás címmel, amely nagyon ravaszul, egy erős önreflexív – és talán a dokumentum konstruáltságára is utaló – gesztussal kezdődik, ugyanis összefolyik az interjúanyaggal: a szerzőpáros intermezzójával lépünk át a fikciós filmbe. Az alkotás arra tesz kísérletet, hogy az elbeszélői technikákat felülírja egy lírai, elliptikus szervezőelv mentén, vagyis hogy egy háttérbe szorult fabulát egy képköltői formanyelvű szüzsé hozza takarásba. Az experimentum régi kérdésfelvetéssel él: átmediatizálható-e a költészet nyelve, vagyis megszólalhat-e a film úgy, mint a költészet. Az elkészült film igen széttagolt, ennélfogva nehezen foglalható egy szemléletbe, ráadásul az elbeszélői filmet ígérő gesztusok és a lírai látomások folytonosan destruálják egymást. A versmob – a virrasztás képileg rendkívül igényes és szép, ugyanakkor – vagy inkább ebből eredően – sokkal inkább tűnik (a daruzások, a steadycamek, víz alatti felvételek stb. miatt) egy technológiai meghatározottságú forma- és stílusgyakorlatnak, mint egy világosan megmutatkozó kísérleti filmes vízió termékének. Mindenesetre annak a ténynek a tükrében, hogy a fiatal filmes alkotók túlnyomórészt az elbeszélői hagyományhoz szorosan kapcsolódó kisjátékfilmeket készítenek, ez az alkotás egy arra való dicséretes vállalkozás, hogy a lírát tegye meg a film alapjának.

Címkék: dokumentumfilm, filmkritika, kísérleti film