2011/09/25
A Cinefest idei zárófilmje rendhagyó keretet alkot a tavalyi mustra nyitófilmjével, a Dr. Halállal: mindkét alkotás az HBO berkein belül készült, és az amerikai közélet egy-egy igencsak vitatott szegmensével foglalkozik. Ám míg Barry Levinson karakterdrámája az eutanázia körül zajló emberi jogi perpatvart mutatta be, Curtis Hanson a mára már újabb gazdasági világválságként emlegetett 2008-as eseményekre, valamint a szálakat mozgató nagykutyákra, elsősorban a William Hurt alakította Hank Paulson egykori pénzügyminiszterre irányítja kameráját. Szikár tömörsége és lényegre törő történetvezetése miatt a Too Big to Fail még azok számára is érdekes lehet, akiket elriaszt a témába vágó dokumentumfilmek száraz adatcunamija, de például Oliver Stone didaktikus példabeszédétől már émelyegnek.
Bő három év távlatából visszatekintve leszögezhetjük: a gazdasági világválság ezüsttálcán szervírozott témaként szolgált számos filmesnek. Van, aki demagóg dobját püfölte rendületlen (Tőzsdecápák – A pénz nem alszik) és van, akit csak az elsőként bedőlt befektetési bank, a Lehman Brothers csődjének körülményei érdekelték (The Last Days of Lehman Brothers). Van, aki a dokumentumfilmes objektivitásával, részletekbe menően vázolta fel a pénzügyi katasztrófához vezető kauzális dominósort (Bennfentesek, We All Fall Down: The American Mortgage Crisis), és van, aki több társadalmi osztályt érintő tablóban vázolta fel a kis- és nagyembert egyaránt érintő financiális krízist (The Company Men), netán a diskurzus margóján leledző illegális bevándorlókat állította a cinema verité kendőzetlen kameraszeme elé (Scrappers). A rendezőként mindössze második televíziós munkáját jegyző Hanson ezekkel szemben Hank Paulsonra, az Egyesült Államok akkori republikánus pénzügyminiszterére és elkeseredett szélmalomharcára koncentrál.
Nem bűnbakot keres, nem is olcsó szimpátiára apellál; filmje a bukást mint opciót képtelenségnek tartó arrogancia és a szemellenzős kapzsiság ízléses, cseppet sem tolakodó látlelete, a pénzzel tömött zsákkal a Naphoz túl közel merészkedő Ikarosz törvényszerű bukásának higgadt krónikája. Egy olyan üzleti és pénzügyi struktúrát állít középpontjába – részletekbe menő okfejtésért a valóban nagyszerű Bennfentesek (Inside Job) c. dokumentumfilmet ajánlanám az Olvasó figyelmébe –, amelyben a befektetési bankok kapzsi vezérigazgatói minden következményt figyelmen kívül hagyva a minél nagyobb profit és minél látványosabb növekedés mellett tették le a voksukat (ebből a szempontból a James Woods által megformált Richard Fuld a legördögibb figura), ami előbb a hitel-kártyavár, később a tőzsde totális csődjéhez vezetett – előbb az USA-ban, majd világszerte. Paulson és stábja ahogy tud, úgy lavíroz a lehetséges megoldások, mentőcsomagok, felvásárlások és fúziók között, ám minden próbálkozásuk hasztalan. A pénzügyminiszter és a jegybank elnöke mellett befolyásos üzletemberek alól rántják ki hirtelen a talajt, Hanson a rémisztő bizonytalanság atmoszférájával és a makulátlan öltönyben idegesen telefonálgató pénzemberek ikonikus képével hidegvérrel és két lépés távolságból tudja ecsetelni azt a légkört, ami a 21. századi globális gazdaság visszafordíthatatlan megváltozásához vezetett – pénzügyi horrorfilm ez, kérem szépen.
A Too Big to Fail parázs dialógusai és patinás színészgárdája révén továbbá olyan klasszikusokat juttathat a néző eszébe, mint a 12 dühös ember, vagy éppen Az elnök emberei (az Aaron Sorkin-féle walk and talk technikáról és az azonos című szériáról már nem is beszélve), azzal a korántsem elhanyagolható különbséggel, hogy ezúttal a mi bőrünkre is megy a játék, nem az Egyesült Államok egy elszigetelt politikai, pénzügyi, bírósági vagy közéleti ballépésről van szó. Hanson a krízist felsőbb hatalomként, ha úgy tetszik, régóta a rendszer felett függő Damoklész kardjaként értelmezi, így nem bűnösök után kutat, csupán bemutatja, mi történik akkor, ha összeomlik egy tökéletesnek tűnő rendszer: a válság nem válogat az áldozatok között. (Hideglelős, amikor egyesek több trilliónyi (!) dolláros összegekről diskurálnak.) Mindenkinek meg kell hunyászkodnia – lásd Paulson hírhedt, fél térden való könyörgését Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház akkori elnöke előtt –, és mindenkinek félre kell tennie az önös érdekeit. Mert míg a kapitalizmus aranykora az opportunista emberek magányos zsebtömködéséről szólt, egy világgazdasági válságnak az összefogásról kéne, még akkor is – és itt türemkedik ki Hanson igazi keserűsége –, ha a 125 milliárd dolláros mentőcsomaggal kisegített bankok nem kifejezetten arra költötték a pénzt, amire a kormányuk szánta…
Címkék: Cinefest 2011, filmkritika, televízió
Partnereink
Szólj hozzá!