2012/02/10
Az eddigiek összefoglalásaként tehát elmondható, hogy az önkritikus neoklasszicista alkotások olyan műfajátmenetek, melyek csak a struktúra bizonyos összetevőit formálják revizionista jellegűvé. Míg ezekben a darabokban a hagyománytörő magatartás „csupán” a hőskép egyes elemeire, az elvárásszerű narratív stratégiákra, a fabula szerkezetére, a dinamikára irányul, addig a „valóságkritikus neowestern” a régi vadnyugati mozi világnézeti, atmoszférikus és tematikus jegyeit írja át. Azaz itt már nem az képezi az érdeklődés főtengelyét, hogy milyen friss vonásokkal gazdagíthatók az egyes figurák és konfliktustípusok, vagy milyen hatásokat idéz elő a dramaturgiai és formanyelvi arzenál reformja, hanem az, hogy mi a valóság; hogyan nyerhető ki a mítoszok és kollektív tradíciók csalékony kulisszái mögül, s miként hozható összefüggésbe a modern élet reáliáival. Ide tehát főként „dekonstruktív westernek” tartoznak, ám a hetvenes évek hasonló eljárásokon nyugvó irányzatától élesen elhatárolja őket, hogy nem, vagy csak kivételes esetben nyúlnak az irónia és az abszurd stílusminőségeihez. Sőt, a szándékok is különböznek: míg Altman, Eastwood, Penn és a többiek a bevett témákat igyekeztek elemelni a rögvalóság talajáról, addig a tárgyalt filmek aktualizált regiszteren szólnak.
Mit is jelent ez utóbbi kitétel? Elsősorban a markáns problémák és a jellemvilágok korszerűsítését; persze a fizikai valóság átíródása is a modernizálás egyik eszközének tekinthető, hiszen míg a Melquiades Estrada három temetése, a Nem vénnek való vidék és a Red Hill kortárs westernek, addig Az ajánlat cselekménye a szikár ausztrál peremvidéken kavarog. A karaktermintákat érintő fő módosulás az, hogy az antagonisták már nem egyszerű haramiák, vagy a törvény képviselőivel csatázó, de rokonszenves árnyalatokkal is megfestett kívülállók, hanem modern pszichopaták, akik a bomlott elméjük szülte légüres térben vegetálnak. A Melquiades Estrada három temetése gyilkos határőre (Barry Pepper) perverz hajlamokkal megvert átlagférj, aki unaloműzés gyanánt az erőszak oltárán áldoz; a Nem vénnek való vidék rejtélyes ámokfutója (Javier Bardem) füstszerű, a középkori misztériumjátékok példázatos eljárásával absztrahált szörnyeteg; Az ajánlat elmebeteg bandavezére (Danny Huston) pedig a család intézményét igyekszik újraalkotni veszedelmes hordájában – az alakok közös eredője, hogy tetteiket nem racionális okok motiválják. Vagy egy fatális véletlen (Melquiades Estrada három temetése), vagy a pusztítás pőre öröme (Nem vénnek való vidék, Az ajánlat) indukálja tevékenységüket. Másrészt ezek a típusok már teljes mértékben kívül rekednek a társadalmon, még akkor is, ha látszólag még abban élnek (mint Norton határőr), s nyereségvágy sem hajtja őket. Bűntetteik kizárólag megátalkodott ösztöneikből erednek.
Nem vénnek való vidék
Ebből következően a gonoszság itt már nem ölt ideológiai színezetet, hátterében nem állnak aljas csoportérdekek, s a bűn képviselői nem rendelkeznek konzisztens „etikával” – ellentétben a konvencionális westernfilmmel. A kártékonyság a negatív karakterek abszolútumaként tűnik fel, és egyúttal olyan tulajdonságként, mely az adott közösség civilizálatlan mivoltának egyértelmű kórisméje. A törvény napszámosai olyannyira nem éreznek erkölcsi késztetést e viselkedésmód elítélésére, hogy akár alkut is kötnek a mészárosokkal (Melquiades Estrada három temetése, Az ajánlat). A valóságkritikus neowestern azért alkot igazán modern képet az erőszaktevés természetéről, mert a bűnözői életmódot nem egy jól körvonalazható, tudatos kilengésként tételezi, hanem bizonyos genetikai tényezők és tudatalatti reflexek összjátékaként. Mindez azzal is jár, hogy a morális pólusok minden eddiginél komolyabban mosódhatnak össze, hiszen ha a bűn egy adott populációban létjogosult etikai kategóriává emelkedik, akkor bizonyos mértékig feloldódik a szokásrendben. Nem érdemes, sőt, nem is lehet lázadni ellene – ezt fejezi ki Az ajánlat hideglelős lincselésbe torkolló zárlata, a Nem vénnek való vidékben Anton Chigurh hatóságokon való felülkerekedése, vagy pedig a rendőrök brutális össztüze a Red Hill fináléjában.
Az ortodox western azért tudott annyi időtlen erkölcsi és társadalmi konfliktust modellálni, mert egy sajátos történelmi átmenetet dokumentált – a „honfoglalást” követő gazdasági és kulturális konszolidáció folyamatát. Ebben a paradox helyzetben a barbár és a civilizált magatartásminták számára egyaránt nyílott szellemi erőtér. (Hasonló tételeket fogalmaz meg Király civilizációtörténeti paradigmája is.)[1] A valóságkritikus neowestern leszámol e teória klasszikus formájával, ám hogy miként, arról később lesz szó. Annyi azonban bizonyos, hogy ezek az alkotások már nem szolgálnak világnézeti töréspontokkal, nem rendezik pólusokba az értékvilágot: a bennük megnyilvánuló karakterek gyakran ugyanannak a létmódnak a foglyai, legfeljebb pillanatnyi szándékaikban különböznek egymástól. A Melquiades Estrada három temetésében Perkins (Tommy Lee Jones) és Norton, Az ajánlatban Charlie (Guy Pearce) és Arthur (Danny Huston) egy tőről fakadnak, még annak ellenére is, hogy egy adott válságszituációban ellenszegülnek egymásnak.
A vonatkozó filmek szervezőelve módfelett hasonló: mindegyikben a Káosz öntörvényű apostolai szabadulnak rá a többségi társadalom tagjaira, s ekként egyfajta próbatétel-dramaturgia bomlik ki, melynek kérdésfelvetése az, hogy vajon a városias közösségről lehullik-e a humanitás képmutató máza. Az alapvető létezési formák, a kultúrában elfoglalt pozíciók a karakterek színeváltozásából fakadóan egy csapásra átjárhatókká válnak. Az outsider végül mindig újszerű fénytörésben mutatkozik, és ugyan lényegét tekintve antiszociális marad, tettei – ha csak részlegesen is – morális igazolást nyerhetnek. Megítélése számos okból változhat: leszámolhat bűnös családjával (Az ajánlat), megkímélheti a vérbosszútól a nálánál aljasabbat (Melquiades Estrada három temetése), menet közben kiderülhet, hogy bosszúja indokolt (Red Hill), vagy higgadt profizmusa nemesebbé teheti a befogadó szemében, mint primitívebb céloktól vezérelt riválisait (Nem vénnek való vidék).
Melquiades Estrada három temetése
Ezzel párhuzamosan diszkreditálódik az oltalomra érdemesült közösség, de mindenekelőtt a hivatalos fegyverviselő mítosza is. A Melquiades Estrada három temetésében a korrupció a hatalom státuszszimbóluma, Belmont seriff (Dwight Yoakam) eltussolja Norton bűntettét, mivel az áldozat egy névtelen mexikói, az elkövető pedig hatósági személy. A hazugság számára létfeltétel, munkájában és privát szférájában egyaránt. Ugyanis Belmont, Perkinsszel együtt a helyi szexuális beltenyészetből is kiveszi a részét: egy hervatag pincérnő hálószobáját látogatja, méghozzá az asszony gyorséttermi szakácsként gürcölő férje orra előtt. Míg Perkins az anyatejjel szívta magába a gyors lovak és a gátlástalan szajhák imádatát, s régimódi lovászként nincsenek erkölcsi aggályai, addig a seriff a nyilvánosság színterein úgy tesz, mintha etikai módon viszonyulna a világhoz, a kulisszák mögött viszont egyszerre korrumpálódik és hajlik vissza maga is a pőre promiszkuitás vegetatív szintjére. A korrupció Az ajánlatban és a Red Hillben is a fejlődéselvű ideológia gátja. Az ajánlat Stanley kapitánya (Ray Winstone) a civilizáció nagykövete, s a saját mostoha törvényei szerint akarja fellendíteni a peremvidéket. Nem is számol azzal, hogy a Charlie-val megkötött cserealku visszafelé sül el, és kiszolgáltatja őt a helyi tömeggyilkos-horda bosszújának. A bennszülöttek prekapitalista világa itt korántsem emberarcú, de még homogén, és ha megüti a pragmatikus hódító ideológia szele, a maga primitív eszközeivel méri a válaszcsapást. A két pólus kereszttüzében álló Charlie végül kivégzi a Stanley életére törő egykori partnereit, de nem emberbaráti szolidaritásból, hanem csupán azért, hogy végleg elvágja magát uszadékfa-múltjától. A Penn-féle Az üldözők és A fennsíkok csavargója cselekményvilágát idéző Red Hillben a társadalom bűnszindikátusba tömörül – a serifftől az utolsó szatócsig mindenki asszisztált a békés farmercsalád kiirtásához, de a fiatal rendőrtiszt (Ryan Kwanten) előtt hidegvérrel játsszák a jól ismert képmutató szerepjátékot. A történet során felsejlő fekete párduc ezért – a rendőri vezetőség csalékony retorikája ellenére – nem is a jogosan bosszút vevő Jimmy Conway (Tommy Lewis), hanem az anyagi gyarapodás gyarló oltárán saját emberi mivoltát feláldozó lakosság szimbóluma. A Nem vénnek való vidék rendfenntartója morálisan ugyan nem pervertálódik, de a vereségét nyomatékosítja, hogy nem sikerül felgöngyölítenie a bűnügyet.
Hogyan is szakítanak tehát ezek a mozik a klasszikus western civilizációszemléleti dichotómiájával? Nem azt üzenik, hogy a felvilágosodás és a barbárság értékellentéte akadálytalanul újraintonálható huszonegyedik századi köntösben is, hanem éppen ennek ellenkezőjét: a két hatástényező közötti határok merőben folyékonyak. A vidék technokrata felfuttatása is épülhet immorális és barbár tettekre, s a primitív körülmények közül érkező, a társadalom tagjai ellen munkálkodó lázadók (akik korábban hagyományosan banditák, antagonisták voltak) is felmutathatnak mélyen humánus gesztusokat. A déli határvidék vadsága tehát eredendő, metodikusan mérhetetlen és abszolút: nem foglalható külön kategóriákba. A rendfenntartó és a bűnöző ugyanúgy részese ennek a köldökzsinórról köldökzsinórra örökített, kollektív genetikának, s csupán az adott nézőponttól és élethelyzettől függ, hogy épp melyikük bizonyul kifinomultabbnak.
A valóságkritikus neowesternek színvonalas megmunkáltságát dicséri, hogy nemcsak a történet szintjén helyezik patikamérlegre a különböző mentalitástörténeti fázisokhoz kapcsolódó cselekvésambíciókat, hanem a dramaturgiai szerkezetet is a tematikához igazítják. Miközben az elbeszélések mindvégig akörül forognak, hogy az egyes karakterekre mennyiben hat ki a lokális múlt átkos lélektani öröksége, azonközben a cselekmény menete is egy-egy archaikus műfaji alakzatot vagy kulturális motívumkészletet idéz meg. A hagyományos múlt tehát nemcsak a konfliktusokban kísért, de formaelemmé is szerveződik. Ennek eklatáns példájára lelhetünk a Melquiades Estrada három temetésében, ahol Perkins kőkemény leckét ad Norton határőrnek becsületből és empátiából. Kettejük hosszas vándorlása (Estrada holttestét viszik a férfi szülőhelyére, hogy ott méltóképpen eltemethessék) egyfajta beavatási szertartás formáját ölti, melynek végeztével a zabolázatlan Norton spirituálisan azonosulhat a természeti emberek íratlan elvrendszerével (egyebek mellett azzal a, főként az Antigonéból ismeretes morális paranccsal, hogy az elhunytat, bármit is tett életében, mindig el kell temetni). A történet ugyanakkor parabolaként is olvasható, akárcsak Sam Peckinpah Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét című opusa, amivel a gazdag szimbolikával átszőtt, kissé beteges hullafétis is rokonítja a Melquiades Estrada három temetését. Az ajánlat és a Red Hill feszítő morális dilemmáival, sok nézőpontú, bonyolult szüzséjével mintha egy pervertált opera volna, a Nem vénnek való vidék pedig a középkori misztériumjátékok leegyszerűsített archetípusait használja a végzetszerű történet illusztrálására.
Az ajánlat
Az imént elemzett négy alkotással együtt a valóságkritikus neowesternek közé sorolható, ám azoknál jóval zsánerkritikusabb regisztert üt meg a Meek’s Cutoff című kisrealista telepes-western. Azért szerencsésebb ezt a filmet külön tárgyalni, mert a demitizáló formabontásnak az eddigieknél is jóval magasabb fokát éri el. Meghatározó hozománya – és ennyiben esszenciálisan posztmodern mozi –, hogy nem egyetlen hőst állít a középpontba, hanem az annak hagyományos pozíciójához kapcsolódó karakterjegyeket különböző, szinte szimmetrikusan egyenlő jelentőségű figurák között szórja szét. Látszólag Stephen Meek (Bruce Greenwood), a pionírok szerződtetett vezetője a protagonista, ám hamar kiderül róla, hogy alkalmatlan a posztjára: tévútra vezeti a karavánt. E tette a gondolati mélyszerkezetben is metaforizálódik, és azt a törésfolyamatot hivatott megnyitni, melynek során az ortodox főhősi szerepképzet végleg feloldódik a különféle, ügyesen variált nézőpontokban. Később hol a Tetherow-házaspár (Michelle Williams, Will Patton), hol pedig a vezetői feladatokat átvevő indián (Rod Rondeaux) látószöge válik hangsúlyossá, miközben az undorító küllemű Meekről kiderül, hogy rasszista és degenerált szerencsevadász.
Emellett is sok a meghökkentő újítás: a fegyveres akciók száma a minimumra szorul (a szereplők csupán jelzés gyanánt használják a puskát, egymásra nem lőnek), a konfliktusok csak a verbalitás szintjén buknak felszínre, és még a kerek zárlat is elmarad (Kelly Reichardt rendezőnő a rendületlenül gyalogló indián lehangoló kistotáljával vágja el filmjét). Az élményt az auditív és vizuális elemek teszik teljessé: a képvilág rögrealista és alulstilizált (még a nők is mocskosak a portól és a munkától), a dramaturgia inkább mimetikus, mintsem kalandelvű (az egész elbeszélés életképszerű szcénák statikus sorozata), a kísérőzene pedig szinte teljesen hiányzik – helyette a diegetikus hangok, zajok és zörejek szerepköre tágul ki. (Közhelyszerű kijelentés, de a Meek’s Cutoff a maga nyers valóságeszményével mintha a már évtizedekkel korábban megcáfolt frontier-mítosz kései vádirata is volna.) Reichardt alkotása ambiciózus reformjai okán akár a valóságkritikus neowestern zászlóshajójának is titulálható, ám fontos hozzátenni: a Meek’s Cutoff úgy vált e csoport (eddigi) legfontosabb darabjává, hogy szigorú megvonásainak köszönhetően szinte egy az egyben meg is tagadja a vadnyugati filmek messzire nyúló konvencióit, s ezáltal revelatív egyensúlya is megbillen kissé.
Zárszóként fontos megjegyezni, hogy a valóságkritikus neowestern hatástörténetileg korántsem elszigetelt jelenség. Miképpen az irányzat több műfaj, főként a redneck-horror (Gyilkos túra, A texasi láncfűrészes mészárlás) összetevőit szívta fel magába, azonképpen bontakozott ki annak hatására egy nemzetközi fesztiválsikereknek is örvendő, szikár, modern bűnfilm-ciklus. A Winter’s Bone – A hallgatás törvénye, az Animal Kingdom és a The Killer Inside Me az angolszász kultúrkör különböző peremvidékein játszódnak, s valamennyi a primitív, ősi életforma egy-egy szigetszerű zárványának és a modern világnak a konfliktusát ágyazza a thriller vagy a krimi narratívájába. Ez is bizonyítja, hogy a neowestern a vadnyugati film önálló alkategóriája, mely rendelkezik saját motivikus és formanyelvi szabályokkal, s melynek mélyről feltörő, a korábbi struktúrákat folyamatosan felülíró értékei bizony korunk egyéb zsánerekben dolgozó, de időről-időre némi vadságra vágyó alkotóinak képzeletét sem hagyják érintetlenül.
Red Hill
Címkék: filmelemzés, műfaji film, tömegfilm, western
Partnereink
Itt a folytatás, még több paripa, leszámolás meg Javier Bardem
Az egyik legsötétebb figura a filmtörténetben
Remek első mondat…:)
Két kérdés: A kortárs ausztrál westernt (itt Az ajánlatról és a Red Hillről esik szó, ezek kívül talán 3-4 releváns darab van még az elmúlt évtizedből) mennyire lehet leválasztani az amcsi neowesternről? Amennyi figyeltem, a cikk ezzel nem próbálkozik: ez azt jelenti, hogy a neowestern egy globális valami? Ha igen, miért nem esik szó mondjuk a Blueberryről, To Száműzöttjekjéről vagy a Jó, a Rossz és a Furcsáról, esetleg a Once Upon a Time in the Midlandsról? Ha mégsem globális, akkor miért eshet egy kategóriába az amerikai és az ausztrál westernfilm?
Másik: Vannak-e különbségek kilencvenes évek elejének mainstream „nemeswesternje” (Nincs Bocsánat, Farkasokkal táncoló) és a mostani neoklasszikus (Jesse James, Fegyvertársak) cuccok között? Időben lehatárolható-e a neowestern?
Harmadik: Elfogadva, hogy a kortárs közegben western is lehet neowestern, mi zárja ki, hogy a jövőben játszódó, de western-sémákon alapuló filmeket (Éli könyve, Costner posztapokaliptikus izéi, Az út) ne soroljuk be neowesternnek? (no offense, nincsenek előregyártott válaszaim)
A kérdésfelvetések jók. Igyekeztem az angolszász filmkultúra berkein belül mozogni, és nem csupán az amerikai termésre szűkíteni a vizsgálódást, tehát a felsoroltak közül a Blueberry beletartozhat a játékba. Ugyanakkor a többi filmet (a Jó, a rossz és a furcsa kivételével, amit nem láttam) nem westernként kategorizálják, szerintem ezek inkább csak „transztextuális westernként” jöhetnének szóba. Ami a kortárs ázsiai westerneket illeti: én magam nem szívesen venném be őket, inkább egyfajta „posztmodern mutációknak” gondolom ezeket a darabokat. Meg arrafelé egyáltalán nincs hagyománya a vadnyugati filmnek – aminek meglétét a neowestern esetében fontosnak tartom -, míg ausztrál western már a negyvenes években is készült.
A Nincs bocsánat szerintem lezárt egy korszakot, ami után – Greff Andrást idézve – elhangzott még néhány „elégikus búcsúbeszéd” a műfajhoz, ám a neowestern (ami véleményem szerint egyszerre klasszicizál és a maga módján újít is) konzisztens vonulatként szerintem az új évezredtől datálható. Nem mintha a ’90-es években nem született volna egy-két jó film a műfajban, de következetes, komolyabb művészi ambícióval készített, a Vadnyugat becsületét „visszaszerző” művek csak a mögöttünk hagyott dekádban fordulnak elő „sorozatban”.
Hogy vannak-e különbségek? A Nincs bocsánat és a Fegyvertársak is egyfajta búcsúfilm, ám utóbbinál mindenképp érzékelhető valamiféle visszahajlás egy konvencionálisabb beszédmód felé (Eastwood sokkal radikálisabban deheroizált). Costner visszahozta azt a – klasszikus amerikai westernekre is jellemző – megoldást, hogy kevert tónust alkalmaz. Hangvétele alapvetően szikár, de az iróniától sem retten vissza. (A Farkasokkal táncoló és a Jesse James meg nagyon más hangulatúak – az egyik egy hősköltemény, a másik inkább búskomor elégia).
A harmadik kérdésedre válaszolva: szerintem a kortárs neowestern a szó szoros értelmében legyen kortárs neowestern – ha a jövőben játszódik, az az én megítélésem szerint már csak western-származék lehet.
@Kovács Patrik, Például a Nem vénnek való vidéket sem tartja számon westernként az imdb, de az elemzésekor kardinális pont a western-hagyományokhoz való viszonya. Ez kb. ugyanennyire áll a Száműzöttekre is,ebből a konkrét szempontból nem látok különbséget a két film között.
Rendben, az ausztráloknak vannak saját westernhagyományaik, a hongkongiaknak pedig nincsenek: mennyire fontos, hogy a tradicióval való viszony egy adott ország „saját” hagyományáiról szóljon, és miért zárható ki az, hogy „átbeszélnek”, mint teszi azt To elég egyértelműen építve Peckinpah-ra, Meadows, brit létére Leonét omázsolva vagy Espinoza, aki chilei létére csinált kortárs grindhouse-spagettiwestern-kungfufilm hibridet? Ha el is fogadom, hogy a neowestern lényege a klasszikus és a modernista diskurzus egyfajta szintetizáló folytatása az ezredforduló után (miért ne fogadnám), akkor sem látom, miért zárja rövidre ezt a folyamatot az országhatárok átlépése.
Az utóbbi évek néhány „metawesternje” (mint a Searchers 2.0 Coxtól vagy a 800 balas Iglesiától besorolható neowesternnek?
Egyébként ha a zsánereket diskurzusfolyamként fogjuk fel, akkor megragadható egyáltalán a „tisztaműfajúság”, mint olyan? Mert addig oké, hogy a mindenfelé sporadisztikusan szétszórt western-elemeket (animékben, űroperákban, etc.) le tudom választani az alapműfajról, mert viszonylag egyértelműen látszik, hogy egy másik diskurzus (sci-fi) szippantott fel pár elemet, de mi van azokban az esetekben, amikor a szorosan vett westernt „koszolják” mondjuk fantasztikus elemek? (Mint pl. a Burrowersben)
Nos, ha valóban „átbeszélnek,” és konzekvensen építkeznek az amerikai western motívumtárából (is), akkor elfogadom; valóban lehetséges „kultúraközivé” tágítani a neowesternt. (Igyekszem megnézni az előző hozzászólásodban említett darabokat, hogy teljes bizonyossággal válaszolhassak. Terveztem is, hogy ezt a problematikát is beleveszem a szövegbe, de időhiány miatt – meg mert inkább a központi magot alkotó ismertebb címek részletesebb elemzésére akartam hangsúlyt helyezni – ezt egyelőre elvetettem.)
@Kovács Patrik: Ez a szöveg így kompakt, ahogy van, nincs tőle hiányérzetem, csak birizgál, hogy globálisan-kultúraközin lehet-e kezdeni valamit a neowesternnel. :)
Még néhány apróság: metawesternre korábban is akad példa a filmtörténetben, tehát szerintem azt nem passzírozhatjuk bele egyetlen irányzatba. Ami pedig a „tiszta műfajúságot” illeti, én fenntartásokkal kezelem ezt a kategóriát (noha létezését nem vonom kétségbe), teszem ezt főként a western esetében, amely már virágkorában is számos más zsánert szippantott fel magába a film noirtól (Pursued, The Hanging Tree, A száműzött napja) kezdve egészen a thrillerig (The Gunfighter, The Law and Jake Wade) és a családi drámáig (Kitaszítva, Lángoló csillag).
Globális/kultúraközi neowestern: ha igénylitek, erre a kérdéskörre szívesen visszatérek még. :)
@Kovács Patrik, Örömmel vesszük, ha visszatérsz a témára:)
Oké, hogy volt korábban metawestern, „valóságkritikus” western is volt korábban, de az ezredforduló után készültek beleférnek nálad a neowesternbe.
Az is tiszta, hogy a vadnyugat már régen összefeküdt a bűnügyi műfajokkal (ez ott van a Vénvidékben és a Red Hillben is), de mostanában egyre többször szív fel fantasztikus elemeket (természetesen ez sem az első alkalom), a kérdés inkább arra irányult, hogy ha diskurzusokban gondolkodunk, a mostani western-horroroknak mi a viszonya a neowesternnel. Beletartozik (mert az időintervallum stimmel, párbeszédben is áll a hagyománnyal) vagy a fantasztikus elemek már kizáró okok (mivel a bűnügyi műfajok szintén hitelesítőek és amúgy is nagy hagyománya van az efajta keveredésnek, ez a probléma ott nem merült fel).
Kedves Sepsi László!
a lenti kommentjeid kapcsán kérdezném tőled, hogy milyen szakirányú irodalmakban érdemes bővebbet megtudni a western különböző szálairól? az amazonon egy raklapnyi okosság van, de gondolom 2-4 könyvben minden benne van, amit tudni akartam a westernről, csak… érted. ENG-HUN nyelvű mindegy. előre is köszönöm – G.
Kedves Gonzo!
Ez főleg attól függ, hogy mi érdekel a műfaj történetéből. Átfogó könyv magyar nyelven csak Berkes Ildikó A western c. könyve ill. tanulmánygyűjteménye van, antikváriumokban meg könyvtárakban el lehet csípni mindkettőt, megtalálod benne pl. az itt is idézett Will Wright-szöveget.
A Filmvilág összeállításai elég jók a témában és általában pont egy-egy irányzattal foglalkoznak (szerencsére van online archívumuk), a Metropolisban is kijött pár kapcsolódó szöveg (a Hollywoodi Reneszánsz c. számban szinte biztosan), az ő archívumuk is jól használható, de a Mozinet Zsánerben c. könyvében is tisztes alapozószöveg foglalkozik úgy általában a westernnel, ill. ugyancsak a Mozinetben volt Varró Attilának egy többrészes tanulmánya a klasszikus westernről. (nekik elvileg néhány hónapon belül lesz készen az archívumuk)
Angol nyelvű szakirodalomból könyvtárnyi létezik, ezért lenne fontos, hogy pontosan mi érdekel.
Remélem tudtam segíteni.
Berkes könyve megvan, a zsánerben-t inkább ne idézzük egy lapon ezekkel, az idézett Metropolis egy-két cikke zseniális! igazából minden érdekel, ami western. megszámolni sem tudom, mennyi vadnyugati mozim van, de ahogy leírtad tematikailag, rájöttem, hogy rendszerbe kéne tennem már őket. ezért gondoltam, segítséget kérek, hogy mely okosok által lehet csoportokba rakni ezt a műfajt. kb ennyi. a fenti cikk amúgy nem hatott meg.
@Gonzo, Így már értem, szóval Metropolis-szintű elméletről beszélünk:). (A Zsánerbent egyébként friss érdeklődőknek-alapozásnak remeknek tartom, de a vállalása is ez.) Magyar nyelven Varró gondolkozik egyértelműen rendszerben, az ő cuccaiból elég jól fel lehet szívni ezt a szemléletet.
Összeszedtem neked néhány könyvet, ami minőségi és elméleti szakirodalomnak tűnik (egyetemi kiadók+megbecsült szakírók), a gigapédiára mostanában csak hátsó ajtón lehet beloggolni, de használd ezt a linket: https://ssl.library.nu/account:signin , néhányat biztosan megtalálsz
John Tuska: The American West In Film: Critical Approaches To The Western
John H. Lenihan: Showdown: Confronting Modern America In The Western Film
Charles W. Harris: The Cowboy: Six Shooters, Songs & Sex
Will Wright: Sixguns and Society: A Structural Study of The Western
Diana Serra Cary: The Hollywood Posse: The Story of A Gallant Band of Horsemen
Who Made Movie History
Jane Tompkins: West of Everything: The Inner Life of Westerns
Richard Aquila: Wanted Dead or Alive: The American West In Popular Culture
Lee Clark Mitchell: Westerns: Making The Man In Fiction & Film
Janet Walker: Westerns: Films Through History
Armando Jose Prats: Invisible Natives: Myth & Identity In The American Western
Scott Simmon: The Invention of The Western Film: A Cultural History of The Genre’s First Half Century
Andrew Brodie Smith: Shooting Cowboys and Indians: Silent Western Films, American Culture & The Birth of Hollywood
Peter C. Rollins & John E. O’Connor: Hollywood’s West: The American Frontier In Film, Television & History
Stephen McVeigh: The American Western
R. Philip Loy: Westerns In A Changing America, 1955-2000
Nem tudok róla, hogy a konkrétan a 2000 utáni westernről létezne már mongoráfia, a cikkel kapcsolatos kérdéseim főleg filmélmények + sima logika alapján kerültek elő.
hűha. lájkoltam. több, mint kimerítő :o) asszem, miután átrágtam magam az új-hollywoodi, illetve WB-s gengsztermozis műveken, nekiesek ennek a vonalnak. Köszönöm a segítséget! – G.
@Gonzo, Kellemes böngészgetést:)
Egyébként az is érdekelne, mi nem jött be a fenti a cikkből (cikkben?), az ilyesmi nekünk elég hasznos infó.
jó kérdés. nem szeretnék kritikát kritizálni. nem tisztem. de ha már rákérdeztél: olvasóként/befogadóként volt egy érzésem, ami miatt nem éreztem természetesnek. nyilván a túlzott/zsúfolt fogalmak ismeretének hiánya miatt. de ahogy egyre több honi (főleg netes) szakirodalmakat olvasok, időről időre látom visszaköszönni ezt a tendenciát. vagyis az elegancia hiánya, az, hogy ha nem tudod eleve ezeket a szakszavakat, ill. nem láttad a filmeket, ki vagy rekesztve a játékból. és csak a túlbuzgóság, hogy „én most ebben expert vagyok, oké?”. kb. ennyi. (én anno Varrón, Orosdyn és Kubiszynen „nőttem fel”, „szocializálódtam”. náluk ez a jelenség csak akkor fordult elő, amikor tényleg volt létjogosultsága a szövegben, és nem azt éreztem (értsd: soha), hogy egy elsőéves bölcsészhallgató akarja a friss tudását fitogtatni a plebsnek. persze, meg is értettem, miről írnak :o).) ezért is bátorkodtam rákérdezni a könyvekre. a metawestern fogalmát meg azóta se tudtam feldolgozni/hova tenni :o)
@Gonzo, Ez tényleg visszatérő hiba nálunk is, próbáljuk belőni a cikkeket a szakmaiság-olvashatóság metszetébe, de akkor ez most nem sikerült maradéktalanul.
A metawesternt én kreáltam itt hirtelenjében (aztán valószínű, hogy használják hasonló értelemben másféle is), olyan filmekre gondoltam, amik használják a western motívumtárát és alapnarratíváit, de közben magáról a westernfilmről és a westerniparról szólnak, és ebben a közegben is játszódnak. Azok a típusú cuccok, amik úgy kezdődnek, hogy „két kiöregedett westernszínész” vagy „egy magányos westernrajongó”, aztán folytatódik a dolog valami idézőjeles western-szerű sztorival. Kb. ilyesmi volt Ferreritől a Ne lőj a fehér nőre! (westernforgatással) vagy az itt is említett Searchers 2.0 és a 800 balas.
sztem abszolút eladható/vállalható a cikk. az egyetemen ennél cifrább dolgokat is hallok – be is olvastam már óraadónak emiatt -, de ettől függetlenül vallom, hogy az egyedi, nem egy bevett képletet követve többet lehet elérni, mint bíró yvette-et vagy a fent említett urakat hájpolni/majmolni. ők pont attól bitang jók, hogy mással össze nem hasonlítható, magas szintű, de mégis közérthető, eredeti nyelven mondják el a dolgokat. én ezt a vonalat kedvelem egy kritika/tanulmány olvasása során. és pont ebből látok egyre kevesebbet mind pl a filmvilágban mind a netes oldalakon.
@Gonzo, Annak azért kell egy kis idő meg rutin, hogy egy fiatal szerző olyan letisztultsággal formáljon meg egy szöveget, mint mondjuk egy Varró (aki lassan 15 éve tolja) vagy egy Kubiszyn, aki abban a 3-4 évben, amíg aktív volt, irtózatos mennyiségben gyártotta a szövegeket. Ebben persze benne van az is, hogy az első pár tucat publikációnál az ember borzasztóan meg akarja mutatni, hogy vágja, miről beszél, aztán ez vagy formálódik, vagy nem. De érdemes megnézni a korai Varró-írásokat (mint a X-ekták a Filmvilágban, vagy a Brakhage-Cannibal! cucc a Pergő Képekben, vagy a Kubrick sakkcucc a Metropolisban), brutális intellektuális tűzijáték mind, de negyedannyira sem olvasóbarátok, mint a mostani dolgai. Szóval ez szerintem eléggé benne van a fiatal szerzőkkel való munkában, ami itt az egyik fő vállalás, aztán remélhetőleg kinőjük:)
ööö. én nem törtem pálcát senki felett. bocs, ha így értelmeztétek. azt sem tudom, aki írta, hány éves és a többi. a sakkelmélet az egyik legötletesebb dolog, amit valaha tőle olvastam. meg eleve: abban a számban azt tartottam a legtöbbre (az első, 2001-ről készült írást a mai napig nem értem, a killing (?) meg egy szép tartalomleírás). a másik a john rambo kapcsán a sly-tarkovszkij párhuzam. a művészvilág teljes karikatúrája az a flekk. rég röhögtem annyit, mint azon :o)
kb-n meg látszott, hogy stílussal tolta.
a manapság komolynak számító kritikákban (nem tanulmány, hangsúlyozom) az bosszant, hogy a taglalt mozit folyton más filmekkel hozzák párhuzamba. a cikk végére kínosan érzem magam, mert egy átlagos film kapcsán nem láttam 30, 68-as venezuelai, mexikói, francia akármit. mert az önreflexív hatása azoknak és még… a többi. broáf. elhiszem, hogy sokat néz vki filmet, és szereti fitogtatni, de engem nem érdekel :o) egy film, egy vélemény. pont. mi olyan nehéz ebben? :o)
@Gonzo, Dehogy vettem pálcatörésnek, tök jogos észrevétel, csak kb. hangosan gondolkodtam rajta, hol-hogy lehetne megfogni az okait.:)
Az kicsit meglep, hogy egy edzett Varró-olvasó pont a sok címet és párhuzamot kifogásolja más kritikákban:).
így is van. épp ezért említettem korábban: nem kell azzá válni, mert így olyan egysíkú lesz ez a filmkritizálás, mint a magyar filmipar: mindenki tarr béla akar lenni. és tudjuk, amit és ahogy ő csinálja, abból épp elég egy is. a többi púder és hajlakk. :o)
mielőtt megkapnám: igen, van egy kabai-gyöngyösi-sas-féle bulvár/szemétvonal is. de az nem film. és róluk inkább ne itt :o)))
@Gonzo, „a manapság komolynak számító kritikákban (nem tanulmány, hangsúlyozom) az bosszant, hogy a taglalt mozit folyton más filmekkel hozzák párhuzamba.”
Eléggé laikus vagyok én ehhez a vitához, bocs. :) Olvastam valahol (és a tapasztalataim is ezt mutatják), hogy a magyar filmkritika alapvetően életmű központú, vagyis az adott filmet gyakran az addigi művek koordinátarendszerében helyezi el (nyilván nem ez az egyetlen szempont, de ez az egyik főbb). Ez részben okozhatja, hogy felemlítődnek más korábbi filmek. Az angolszász kritika (ha jól emlékszem az olvasottakra) kevésbé ilyen talán (Ebertet szoktam olvasni, ő nála ezt mintha tényleg érezném, de lehet csak belemagyarázom).
scfan: ebert egy bulvárkritikus :o) amerikaiaknak el tudja adni az okosságokat, de innen nézve elég… khöm… szóval elég mónika/balázs show-s :o)
@Gonzo, minden különösebb támadó él nélkül az „egy film, egy vélemény” típusú kritikusi megnyilvánulásból nekem pont elég a Puzsér Róbert. Szerintem hitelesebb egy kritika, ha elhelyezi a tárgyalt filmet egy közegben, amihez köthetem, még akkor is, ha a felsorolt filmek 80%-át nem láttam. Ettől függetlenül sokszor engem is idegesítenek azok a bizonyos 20 soros körmondatok, amik a közbeszúrt hatvan filmcím és négy zárójel miatt egy idő után követhetetlenné válnak. no offense, sepi :)
@Gonzo,
Ebben nem értek egyet azért teljesen. Simán van olyan jó, mint bármelyik magyar napilap filmkritikusa (sőt; a hasonlítás nagyjából helyén van, mert végül is ő is az), érthetően és szerintem jól ír. Más kérdés, hogy a véleményeiről mit gondolok.
@scorsesefan,
Meg ha már említetted Orosdy Danit – ő is például többször hivatkozik rá.
@Noemi,Kiheverem valahogy:), amúgy meg engem is mocskosul idegesít, amikor annyi minden párhuzam van egy filmmel kapcsolatban, és alig lehet belegyömöszölni egy mondatba. (azt ugye mondtam már, hogy ma a kanapén alszol?)
@scorsesefan, @Gonzo, : Ebert és a napilapkritikák idekeverése ebben a formában szerintem pontatlan, teljesen más műfaj, mint az a fajta elemző kritika, ahonnét indultunk. Eberttől vagy az origo filmklubtól nem várom el, hogy pontos, elemző érvekkel támassza alá a véleményét, elég, ha meggyőzően-átélhetően tudja tálalni (ez sem mindig sikerül, de ettől még ugyanúgy lehet az ilyen sima véleménykritikában is jót alkotni). Ellenben egy egészoldalas Filmvilág-kritikában (vagy egy prizmás anyagban, hogy legyen egy kis hazabeszélés) elvárom, hogy ne legyen ellazáskodva az a véleményalkotás, legyen kontextus, terjedelemhez mérten pontos elemzés, etc. Mindkettőből lehet nagyon faszát és olvashatatlant is írni, amúgy meg simán műfaji kérdés a dolog.
De ha már előkerült a magyar kritika, engem éppen a nagyon személyes-nagyon esszé jellegű-nagy svunggal pofázós dolgok irritálnak, amiknek nívós lapokban is vastag hagyománya van, és sokszor csak az jön át, hogy a szerző utána nem járt a dolognak, viszont valamivel ki kell tölteni az x flekket. Aztán megy bele minden szar, ami a filmről eszébe jut.
„amúgy meg engem is mocskosul idegesít, amikor annyi minden párhuzam van egy filmmel kapcsolatban, és alig lehet belegyömöszölni egy mondatba.”
Fasza, akkor megnyugodtam, ha nem csak én, de a nagyok is küzdenek ezzel a problémával. Amúgy a Filmvilágban én rohadtul leegyszerűsítem magamat magamhoz képest is, ott kb. igyekszem úgy írni, hogy Pista bácsi is értse (Pista bácsi = egy nem nagy penge, de egy jó kulturális háttérrel, érzékkel bíró olvasó is felfogja). Máshol már el tudok szabadulni, de ott sem annyira, csak akkor is mindig akadnak és akadni is fognak párhuzamos, mondatba gyömöszölős problémák. Sok okosságot meg nem tudok írni, felvillan egy-két hú de eredeti gondolat, de maradok a szenvtelen hangú, pontosan elemezni próbáló ítész. (Azt vagy egyet értenek velem, vagy nem, de ha nem, akkor sincs semmi. Ld. Varró: Rambo 4. – Sly és Bergman Sarabandja)
@sepi,
„Ebert és a napilapkritikák idekeverése ebben a formában szerintem pontatlan, teljesen más műfaj, mint az a fajta elemző kritika, ahonnét indultunk. ”
Jogos, elkalandoztam, én bacim. :)
@sepi, vigyáznék magamra a helyedben. méghogy kanapé. szar lesz neked az erkélyen ragadni éjszakára.
Kedves Gonzo!
Köszönöm az építő jellegű észrevételeket, igyekszem megszívlelni a tanácsaidat. Ez az első hosszabb terjedelmű elemzésem (általában kritikákat írok, olyankor a hangnemem is más, hidd el:-), és hát elsőre nem is olyan könnyű belőni a megfelelő stílust. Igyekszem.
Üdvözlet: K.P.
Még valami:
„és csak a túlbuzgóság, hogy “én most ebben expert vagyok, oké?”. kb. ennyi. (én anno Varrón, Orosdyn és Kubiszynen “nőttem fel”, “szocializálódtam”. náluk ez a jelenség csak akkor fordult elő, amikor tényleg volt létjogosultsága a szövegben, és nem azt éreztem (értsd: soha), hogy egy elsőéves bölcsészhallgató akarja a friss tudását fitogtatni a plebsnek.”
Egy írás elkészítésekor engem sohasem fűtött semmiféle túlbuzgóság, s ez mind a mai napig így van. Azt nem titkolom, hogy állandó harcot folytatok azért, hogy közérthetőbben, gördülékenyebben írjak – szerintem ezzel sokan vagyunk így -, de őszintén állíthatom, hogy a pőre erőfitogtatás nem volt, és soha nem is lesz kenyerem. Mindig csak akkor ragadok klaviatúrát, ha mondanivalóm is van; ha nem lesz, akkor hallgatni fogok – lehet, hogy te másféle tapasztalatokkal is rendelkezel bizonyos szerzők kapcsán, de a vak általánosítás semmiképp sem helyes.