2012/06/18
Műfaji alapú rövidfilmekben utazó független műhelyeknek se szeri, se száma az észak-amerikai kontinensen, szerencsésebbek a saját Youtube-csatorna után a saját kiadású válogatás-DVD-ig is eljutnak, az egészestés debüt viszont már csak legelhivatottabbak sajátja. Az Astron-6 kollektívája – utóbbit bizonyítva – tavaly kettőt is összehozott: a csapat ügyeletes animátora-maszkmestere, Steven Kostanski által jegyzett Manborg eddig csupán filmfesztiválokon bukkant fel, ellenben az egész díszes kompániát felvonultató Father’s Day a Troma és Lloyd Kaufman hathatós segítségével került forgalmazásra.
Az Astron-6 öt lelkes kanadai fiatalember (név szerint: az alapító Jeremy Gillespie és Adam Brooks, a Greypoint Films-től átigazolt-beolvadt Matt Kennedy és Conor Sweeney, illetve a már említett Steven Kostanski) és barátnőik (mint Amy Groening és Meredith Sweeney) 2007-ben létrehozott vállalkozása, hogy átörökítsenek valamicskét a nyolcvanas évek trash- és tömegkultúrájából az új évezredbe. A retrohangulat az ennek megfelelően roncsolt-agyonszűrőzött képi világgal együtt a műhely védjegyévé vált, a Winnipeg Short Film Massacre állandó vendégeinek utaláshálója John Hughes tinifilmjeitől (PunchOut) pikáns szexkomédiákon (Cool Guys) és olaszos ízesítésű zombimozikon (H.I.Z. – Erection Der Zombi) át terjed a Tromáig, kis kitérővel a kvarcjátékok és a nagyvárosi pszichothrillerek felé, mindez természetesen alázenélve a lehető legadekvátabb szintetizátor-kluttyogással. A fogyaszthatóvá polírozott trash-retró korában vállalkozásuk nem különösebben kirívó – Eisener brutálisabb, a Chillerama töményebb, a Machete egzotikusabb, a Halálbiztos agyasabb, a Piranha 3D-ben pedig több a fürdőruhás csaj –, ám előbbiekkel szemben az Astron-6 munkássága éppen a retró paradoxonára világít rá. A csapat a filmtörténet letűnt korszakának újrateremtése közben rendre a reprodukció kivitelezhetetlenségébe ütközik, nem csupán azért, mert (mint az a retrónak elválaszthatatlan lényege) a nyolcvanas évek kultúrája ebben a formában soha nem létezett, hanem mert a technikai feltételek sem adottak a no-budget társaság számára a minél hívebb múltidézéshez.
Marad így a nosztalgiával vegyes X-generációs eszképizmus: az Astron 6 tagjai fiktív fantasyket kreálnak, hogy websorozatban folytassák őket (Goreblade), linklateri melankóliával értekeznek az amatőr filmkészítés lehetetlenségéről (Nobodies – ezt a vonalat egyébként egyértelműen a Greypoint-tagok képviselik), és egyre bizarrabb csavarokat eszelnek ki az attrakciós elemek megkerülésére (lásd a „chickie run” toposzára építő és címében is illegális autóversenyt sejtető Street Racer futómérkőzését, vagy a zombi-dramedybe torkolló Inferno of the Deadet). Ugyanakkor a csapat filmkészítési stratégiája jóval közelebb áll a szintén winnipegi érdekeltségű Guy Maddin, mintsem Tarantino univerzumához – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az Ena Lake Blues című kisfilmjük, ami amellett, hogy egyértelmű tisztelgés Maddin előtt, valószínűleg a filmtörténet első slasher-némafilmje –, de míg a kanadai kísérleti filmes a húszas-harmincas évek filmgyártásának stílusait húzza rá szürreális látomásaira, az Astron-6 tagjai a nyolcvanas évek video-trash esztétikájával teszik ugyanezt. Mind Maddin, mind pedig a korai munkáikban még jelen lévő amatőrfilmes egyen-fogalmazásmódot egyre látványosabban elhagyó Astron-6 kivételessége (és kultusz-potenciálja) a stílus extrémitásából fakad: a Grindhouse-projekt esztétikusan roncsolt filmszalagja még az autenticitást volt hivatott növelni, az Astron-6-nél viszont a befogadó elé állított első akadály, ami nem csupán az egyediséget, de a hozzáférés korlátozását is biztosítja.[1] Tehát aki be akar lépni a srácok privát univerzumába, annak át kell verekednie magát a szándékosan ócska effekteken és a rongyosra nézett VHS-kazetták képhibáinak imitációján, hogy végül méltó beavatottként merülhessen el a letűnt korszak törmelékeiből összeszecskázott mesevilágban.
A múltidéző hevület az Astron-6-nél óhatatlan fragmentáltságba torkollik: míg korai rövidfilmjeikben, mint a Sebastian & Alan vagy a No matter what… You’re Dead egy-egy olyan központi motívum került kidolgozásra, amik egy egészestés produkció kiindulópontjai lehetnek – előbbien utazgató pszichopatákat, utóbbiban egy nagyvárosi bosszúsztori nyitójelenetét ismerhetjük meg –, a későbbiekben a kollektíva kompakt jelenetek helyett a trailer-formát kezdte preferálni. A Lazer Ghosts 2: Return to Laser Cove – ami a Goreblade-hez hasonlóan egy felismerhető elődökből összegyúrt, de soha nem létezett mozgókép „folytatása” – már egy tíz perces trailer, retro-effektorgia piros-kék-zöld neonfényekkel, hőseinek pedig a tökéletes lézer után kutakodó ördögi Einstein rothadó szellemét kell visszaküldeniük a Pokolba. Rátalálásuk erre a formára – a Grindhouse-gerjesztette fake trailer-divattal együtt – azt bizonyítja, hogy a néhány perces, pergő „ízelítők” valójában éppúgy a trashkultúra legkézenfekvőbb hordozói, mint a pornó számára a 15-20 perces online videók.[2] Így kieshet belőlük a hetven-nyolcvan perces verziókat terhelő megannyi malaszt – nem utolsósorban a hagyományos forgatókönyv és színészi játék igénye –, viszont a befogadó megkap szinte mindent, amit az egészestés produkcióktól is elvár: bizarr karakterek, néhány idézhető catchphrase, sokkolóan „speciális” látványeffektek és persze az erőszakjelenetek money shotjai.
A rövidfilmes forma elhagyása a Manborggal és Father’s Day-jel lehetővé tette, hogy az Astron-6 világteremtési szándékai – egy saját, a nyolcvanas évek tömegkultúrájából táplálkozó, szerzői univerzum megkonstruálása – végre meghaladják az evokatív töredékek szükségszerű korlátait. A Kostanski trükkarzenáljára építő olyan rövidekben, mint a Heart of Karl és az Insanophenia már kiemelt helyet foglal el a határátlépés motívuma, hőseik egyaránt egy valóságon túli, mesterséges térben találják magukat, ahol a nyolcvanas évek jellegzetes zombiszerű lényeivel kell megküzdeniük. A toprongyos élőhalottak – hasonlóan az Erection Der Zombi, az Inferno of the Dead és a Lazer Ghosts 2 rémeihez – a letűnt korszak szimbólumai, megannyi reanimált anakronizmus, amik az Inferno of the Deadben még csak kísértik a kortárs berendezkedést, a többi filmben viszont már átcsalogatják saját világukba a nyomukba eredt szörnyvadászokat. A VHS-korszak divatos műfajait – erotikus sorozatgyilkos-thriller, bosszúfilm, misztikus thriller, stb. – egybegyúró Father’s Day (fentieket kiteljesítve) ilyen határátlépések sorozata, a családfőkön anális erőszakot elkövető démoni teremtmény („Fuchman”) utáni hajsza a nagyváros bugyrai után mind elvontabb tereken keresztül vezet végül a Menny és Pokol kies tájaira, ahol Lloyd Kaufman az Isten és a Sátán egy személyben.
Az apátlan társaság – egy fiatal férfiprostituált, egy pap, egy sztriptíztáncos és Ahab, a félszemű überkiller – számára Fuchman legyőzése a felnőtté válás végállomása, a ciklikusan visszatérő sorozatgyilkos nem csupán árvaságukért felelős, de rajtuk keresztül próbálja reprodukálni önmagát: viszonyuk nagyrészt tükrözi az Astron-6 tagjainak viszonyát a fiatalkorukat meghatározó nyolcvanas évekbeli tömegkultúrával. A Fuchman képében újra meg újra feltámadó éra a Father’s Day hősei és az Astron-6 számára egyszerre identitásképző erő és meghaladandó-legyőzendő nemezis, akinek megsemmisítése szükségszerűen kudarcra ítélt vállalkozás, hiszen ezzel – mint azt a film gyönyörű záróképe is mutatja – önmagukat számolnák fel. A Father’s Day minden korábbi munkájuknál frappánsabban ragadja meg az ifjúkori kultúrélményekből magánuniverzumot farigcsáló Astron-6 – és vele együtt a hasonló észjárású mainstream szerzők, Tarantinótól Wes Andersonig – geek-stratégiájának fonákját és drámáját, az újraformált kult-múlt egyszerre biztos menedék és csapdaszerű limbó, a benne ragadt alkotói alteregóknak minden újabb és tökéletesebb (re)produkció után egyre kevesebb esélye van a kitörésre.
A nyolcvanas évek örökségében lubickoló Astron-6 azon generáció álomprojektje, melynek tagjai előszeretettel posztolgatják egy audiokazetta és a mellé pakolt grafitceruza nosztalgikus fotóját a különféle viccoldalakon. Jeremy Gillespie és barátai nem csupán kegytárgyként tekintenek ifjúkoruk kulturális maradványaira, de számos filmes elődjükhöz hasonlóan megkísérlik a belépést az emlékeikben élő fikciós világokba. Mivel a színészi feladatokat is ők látják el, a világteremtés öröme mellett megadatik nekik a legnagyobb élmény, ami ebben a közegben lehetséges: egy időre úgy markolhatják a sörétes puskát, mint a fickó abban a filmben, amit a haverok közül mindenki látott, de senki nem emlékszik a címére.
Partnereink
Szólj hozzá!