Beültem az első filmre Cannes-ban, és rögtön elment az életkedvem

Kránicz Bence

2016/05/16

Aztán szerencsére visszajött.

Jeff Nichols Lovingját néztem, ami úgy kezdődött, mint egy patetikus, súlyos tragédia: az ötvenes években járunk, Virginiában, ahol fekete nem házasodhat fehérrel, főhőseink viszont pont erre készülnek, miután a nő, Mildred (Ruth Negga) bejelenti, hogy terhes. Összeházasodnak, letartóztatja őket a rasszista rendőr (Marton Csokas remek a gusztustalan féreg szerepében), el kell hagyniuk az államot. Visszajönnek, mert Mildred otthon szeretne szülni, újra letartóztatják őket.

Ültem a sok száz másik újságíróval a hatalmas teremben, még csak reggel 9 óra volt, és biztos voltam benne, hogy kezdésnek sikerült beülnöm egy igazi büntető drámára, aminek a végén a főhősöket vagy lelövik az út szélén, vagy felkötik magukat. Annál jobban meglepődtem, mikor kiderült, hogy Nichols egyáltalán nem ilyesmire pályázik – ezt persze akkor is sejthettem volna, ha utánaolvasok a sztorinak a Wikipédián, mert valós történetről van szó. Pont ezért megengedek magamnak egy-két spoilert,

de túl sok csavar nincsen, az is élvezni tudja majd a filmet, aki továbbolvas.

A filmbe szép lassan megérkezik a humor, az utolsó harmadban pedig a Loving hamisítatlan hollywoodi megváltástörténetbe fordul. A Loving házaspárt (így hívják a férfit, biztosan adta magát a cím) felkeresi egy ügyvéd, akit Robert Kennedy emberi jogi szervezete jelöl ki, hogy foglalkozzon Richard és Mildred ügyével. Mildred lelkes, Richardnak viszont semmi kedve az egészhez, ő csak szeretne gondoskodni a családjáról ott, ahol hagyják, a bíróságot messzire kerülné. Joel Edgerton – aki hidrogénszőke hajával szinte ufónak tűnik a zömében feketék között játszódó sztoriban – úgy dörmög, ráncolja a homlokát és vonogatja a szemöldökét, mint Tom Hardy legmogorvább napjain, de ezek már nem a tragédiát előrejelző homlokráncolások, hanem viccesek. Aztán egy kedves kis epizód erejéig megérkezik a filmbe Nichols fétisszínésze, Michael Shannon, és innentől egyértelművé válik,

hogy a rendező nagyjából Steven Spielberg modorában készül lezárni a filmet. Az utolsó beállítás aztán annyira spielbergi, amennyire csak lehet.

Nichols felvillant ugyan néhány, a törékeny családi békét fenyegető jelzést a történet második felében is (az építkezésen, ahol Richard dolgozik, nem mindenkinek tetszik, hogy Lovingék médiaszereplők lesznek), de csak a rend kedvéért, egyébként a klasszikus happy end lebeg a szeme előtt. A rendező filmjei évek óta ott vannak a nagy fesztiválokon, ennek ellenére meglehetősen ismeretlen itthon, sem a Take Shelter, sem a Mud nem került moziba nálunk. Nichols még mindig nincs negyven, de máris sokféle hangnemet ural magabiztosan – a déli vidék természeti képei, zörejei, a koszos és szegény környék mágiája miatt a Loving minden percét élvezet nézni, akkor is, mikor a rendező el-elbillen a könnyebbnek tűnő, giccshatáron mozgó megoldások felé.

Ráadásul Nichols idén David Gordon Green-i tempóra kapcsolt, egy másik filmjét, a Midnight Specialt néhány hónapja Berlinben mutatták be. A Lovinggal azt bizonyítja, hogy bármilyen nagy-hollywoodi filmet nyugodt szívvel rá lehetne bízni – akkor talán legközelebb még nagyobb sztárok oldalán térne vissza Cannes-ba.

Címke: cannes