Román sláger így még nem bömbölt Cannes-ban

Kránicz Bence

2016/05/19

Filmtörténeti helyére került az O-Zone együttes, és Almodóvar is magához tért.

Pedro Almodóvar nem eredeti forgatókönyvből dolgozott, hanem három Alice Munro-novellát gyúrt össze egy filmmé az Arany Pálmáért versenyző Julietában, az alapanyagot viszont teljesen a saját szája íze szerint formálta át. Nem csak a bevált stílusjegyekre gondolok, a melodrámai érzékenységre vagy az erős színek játékára (ami jó esetben érzéki hatást kelt, rosszabb esetben egyszerűen csak hivalkodó – most az előbbiről van szó), hanem a történeten apránként, lappangva eluralkodó végzet levegőjéről, arról a nehezen előidézhető hatásról, amit a szereplőkre váró kárhozat közelsége miatt érzünk.

Almodóvar legjobb filmjeiben – nyilván a vígjátékokat kivéve – tapintható ez az atmoszféra. Ha valamiért, akkor emiatt maradhat emlékezetes az életmű csúcsaitól, a Kötözz meg és ölelj!-től vagy a Beszélj hozzá!-tól azért jócskán elmaradó Julieta is. Valamint a címszereplőt fiatal korában alakító Adriana Ugarte miatt, aki remélem, hamarosan legalább akkora sztár lesz, mint Victoria Abril vagy Maribel Verdú, hogy csak Almodóvar két kedves színésznőjénél maradjunk.

Magam is meglepődtem, hogy a lánya elvesztésén kesergő, az élettörténetét levélben megíró Julieta története ilyen erős hatással volt rám,

olyannyira, hogy az egy órával később kezdődő vetítést, Hirokazu Koreeda minden bizonnyal szuper After the Stormját ki is hagytam, és közértbe mentem helyette, meg kifújni magam kicsit.

Késő este mentem újra vetítésre, Xavier Dolan új filmjére. Az első sajtóvetítésre esélyem se lett volna bejutni, de még a 21.30-kor kezdődő ismétlésre is épp, hogy befértem. Cannes-ban egy csomóan vannak, akik hisztérikusan imádják Dolant, és meg tudom érteni őket: szerintem ő egy olyan rendező, aki abból a végtelenül unalmas szituációból is, hogy Prizma-posztot írok a sajtószobában, élvezhető filmet tudna csinálni, gyönyörűen bevilágítva, hangos popslágerekkel aláfestve.

A Juste la fin du monde (It’s Only the End of the World) nem  Dolan legjobb filmje, bár nem láttam az összeset, de a Mommy például jobban tetszett, és talán kicsit a Tom a farmon is. Ennek ellenére jóformán végigvigyorogtam a vetítést.

A film annyira harsány és magamutogató, hogy az sokaknak nyilván ellenszenvessé teszi, én viszont nem tudtam haragudni a máris kialakult Dolan-manírokra.

Azért nem, mert minden percben izzik a vászon, a szereplők folyton a teljes kiborulás szélén állnak, remeg az egész testük, pattanásig feszülnek az idegeik, és ez a sugárzó energia engem is feltöltött.

Egy színdarab adaptációjáról van szó amúgy, ami eredetileg AIDS-drámaként íródott a ’90-es évek legelején. A főhős hazamegy bejelenteni, hogy halálos beteg, a cselekményben nagyjából hat beszélgetés zajlik le, és Dolannek ennyiből meg is van a film. (Egyébként a hazaérkezés jelenetét simán lehetne vetíteni filmiskolákban: folyamatosan változik a dinamikája annak, hogy ki mennyire érzi magát kínosan, kapkodjuk a fejünket, hogy felmérjük a viszonyokat, eközben csak közeliket látunk. Oké, azok a közelik Gaspard Ullielről, Marion Cotillard-ról, Léa Seydoux-ról, Vincent Casselről és Nathalie Baye-ról készültek.)

Azt hiszem, az újságírók összességében nem fogadták túl jól a Juste la fin du monde-t, és megértek mindenkit, akit irritál. Azért egyvalamit nem lehet elvitatni Dolantől: végre úgy használta az O-Zone csodálatos slágerét, a Dragostea Din Teit, ahogy azt kell.

Címkék: cannes