
2017/02/28
Rejtély rejtély hátán.
Huszonéves szerelmespár hajt a tragacsával Amerika egyik senkiföldjén, cuccok nélkül, egyenesen Los Angeles felé, de hogy pontosan miért, vagy mi elől, azt nem tudjuk meg. Az elején akár még arra is gondolhatnánk, hogy a Bottom of the World valamilyen rendhagyó menekülő szerelmesek-sztori lesz, amely a megszokottnál később veszi fel a fonalat, de hamar kiderül, hogy a film messze nem adja magát ilyen könnyen.
A lány már a nyitásban kidobja a taccsot, a fiúra meg láthatóan ráférne egy teljes éjszakányi alvás, de ezeket leszámítva jól megvannak. Egészen addig, amíg meg nem szállnak egy tizenkettő-egytucat motelben, ahol a lányt indokolatlanul felzaklatja a tévéképernyőn felbukkanó prédikátor, később megjelenik egy felvágott szájú, kapucnis alak, aztán a fiú egy reggel arra ébred, hogy a lánynak hűlt helye.
Aki filmnézés közben gyorsan asszociál, annak az „úton lévő szerelmespár egyik tagja eltűnik” helyzetről eszébe juthat a holland Nyomtalanul thrillerklasszikusa is, de megint csak valami másról van szó. Már a nyitóképektől fogva ránk telepszik az érzés, hogy hiába ismerős ezer másik filmből a határtalan pusztaság és a levegőtlen motelszoba, valami elemi szinten nincs rendben a film világával, és rövidesen egyértelmű is lesz, hogy nem egy újabb biztonsági játékot látunk, amelyet az alkotók a tankönyvből lesve valósítottak meg.
Nem mintha bármilyen probléma lenne azzal, ahogyan a Brian Gottlieb forgatókönyvéből dolgozó Richard Sears feszültséget épít, részben jól bevált dramaturgiát használ, ugyanakkor a rizikósabb megoldásoktól és a szabálytalanságoktól sem riad vissza. Felvállalja például, hogy hamar elveszíthet sok nézőt: főhősei bemutatásával látványosan nem törődik (gyakorlatilag semmit sem árul el róluk), amikor pedig beemeli a két fent említett karaktert, kinézetükkel és eltúlzott színészi játékukkal még azt is kockára teszi, hogy a szóban forgó jelenetek inkább röhejesek lesznek, mint rémisztőek.
Hogy emögött egyáltalán nem dilettantizmus vagy slendrián forgatókönyvírói munka áll, arra csak jóval később derül fény, de a koncepciót borítsa homály: az alig nyolcvan perces Bottom of the World azon produkciók közé tartozik, amelyek jellemzésekor úgy kell körbetipegni minden kulcsinformációt, hogy valójában alig lehet elárulni róla valamit, még a film pontos besorolása is poéngyilkosságnak minősülne.
Bottom of The World from Content Media Corporation on Vimeo.
A filmet rendező, közel negyvenéves Sears nevét csak elenyészően kevesen ismerhetik, pedig féltucat kisfilm, egy hazájában valamelyest kultfilmnek számító stoner comedy (Bongwater) és több mint egy étvizednyi reklámfilmezés van mögötte.
A rutin talán éppen imponáló visszafogottságán érződik: jó darabig kerüli a harsány gesztusokat, és az információelhallgatással, a fakó színvilággal és a háttérben maradó zenével úgy teremt vészjósló atmoszférát, hogy nehéz kikerülni a hatása alól. Néhány jelenetben ugyan színszűrőt használ, és bedob egy-két, az első megtekintésnél talán sutának ható formai megoldást, de többnyire nem akarja vad képi világgal érzékeltetni a főhősök helyzetét, a cselekmény önmagában is elég szürreális fordulatokat vesz.
Nem kevésbé szürreális a helyzet, hogy erről a nemrég online terjesztéssel debütált amerikai thrillerről jelen állás szerint az első (netes) kritika egy kis magyar oldalon jelenik meg. A film távolról sem lelkes amatőrök fájlmegosztókra feltöltött sufniprodukciója, mégis: a kritikusok alszanak (csak néhány felhasználói véleményt találni), interjúk sincsenek az alkotókkal, és még a filmre vonatkozó hírek is évekkel ezelőttről származnak, hiába alakítja az egyik főszerepet Az éhezők viadalában is feltűnt Jena Malone.
Hogy mi lehet emögött, az a filmbelivel egyenrangú enigma, de a Bottom of the World nincs rászorulva ilyen metarejtélyekre, magában is épp eléggé lebilincselő: ugyan a csattanójával néhányszor már találkozhattunk, kifinomult formavilágával és sajátos nézőpontváltásával emlékezetes tud maradni, kisebb-nagyobb szabálytalanságai pedig minimum magukkal ragadóak.
Címkék: thriller
Szólj hozzá!