2017/05/30
Összefoglaló és még néhány tanulság az idei fesztiválról.
Az Arany Pálmát Ruben Östlund The Square-je nyerte, ami remek film, de pont úgy és annyira társadalomkritikus és szatirikus, hogy azt bárki megértse. A humora elég széles skálán mozog, nehezen tudok elképzelni olyan savanyújóskát, aki szerint ez a film kicsit sem vicces. Tehát jó választás az Arany Pálmára, cannes-i mércével mérve viszont nem különösebben előremutató vagy formabontó darab.
Ennél már csak a Zsűri Nagydíját nyert 120 battements per minute a nagyobb biztonsági játék (korábban 120 ütés percenkéntnek fordítottam, de annak semmi értelme, az új címünk Percenként 120 szívverés). Ez az AIDS-melodráma klasszikus konzervatív európai művészfilm, ami ennél is konzervatívabb volt a versenyprogramban, az inkább egy húszéves esztétikát követhet – nem láttam, de felteszem, ilyen volt például a Rodin, ami majdnem olyan alacsony értékelést kapott a kritikusoktól, mint tavaly Sean Penn emlékezetesen borzalmas The Last Face-e.
Semmit nem nyert viszont Hong Sang-soo versenyfilmje, a The Day After. Sajnos én sem láttam, de úgy képzelem, zseniális (Gyenge Zsoltnak hiszek, aki szerint egyébként a Percenként 120 szívverés „a filmtörténet legjelentéktelenebb alkotása”). Még színészi díjat sem kapott a súlyosan nyomasztó Lantimosz-pszichothriller, az Egy szent szarvas meggyilkolása. És Adam Sandler is hoppon maradt, pedig milyen jó volt a Meyerowitz Storiesban. De Nicole Kidmant legalább külön elismerték, amiért egy csomó jó filmben játszott idén: a Csábítás című Sofia Coppola-film, az elbűvölő How to Talk to Girls at Parties és a Szarvas miatt is ünnepelhették a fesztiválon. Itt van a többi díjazott.
Gondoltam, hogy magyar filmeknek idén nem hullanak majd a díjak, úgyhogy a Jupiter holdja teljes mellőzése sem lepett meg, mint ahogy az Un Certain Regard-ban az Out eltűnése sem. Talán a kisfilmes versenyben szereplő Láthatatlanult sajnálom egyedül, az nyerhetett volna valamit (egyébként azt sem láttam sajnos, de olyan szimpatikusnak tűnik!).
Itt van néhány tanulság, amit a második Cannes-om után levonhattam:
A terrorfenyegetések miatt egyre nehezebb bejutni a fesztiválpalota területére, és az őrök nem is következetesek abban, kit hogyan engednek be. Az első nap beengedtek a hátizsákommal, az utolsó nap nem. Egyszer bevihettem kekszet, aztán nem. Előfordult, hogy két különböző bejáratnál teljesen más volt a beengedési szabály, sőt egyszer pont az az őr mondta, hogy próbálkozzak az oldalsó kapun, aki a főbejárattól elzavart.
A tavalyi tanulópénz után idén csak egy olyan sorba álltam be, ahol utána nem jutottam be a vetítésre, és ott is csak pár emberen múlott a siker. Merni kell bátran saját programot szervezni, mert mi történik, ha nem a legelsők között látjuk az új Hanekét? Semmi! Így hárommal több filmet is láttam idén, és még Clint Eastwoodot is meghallgathattam.
Egyszer majdnem bementem pancsolni a tengerbe, de aztán rájöttem, hogy az átöltözés-úszás-törülközés-visszaöltözés tevékenységsorral egy csomó időm elmenne. Ha legközelebb is megyek, úgy készülök, hogy némi nyaralásra is jusson idő, végül is Cannes egy gyönyörű hely, és a közelében található tengerparti települések még szebbek. Jó lenne egyszer elutazni ide akkor is, amikor nincs filmfesztivál és őrültekháza.
Címkék: cannes
Partnereink
Szólj hozzá!