2019/05/21
A Dardenne testvérek pedig a maguk módján tették vidámabbá az első cannes-i reggelemet.
Az utolsó pillanatban visszakaptuk a Prizmát, úgyhogy idén is posztírással tölthetem a sorban állás-ülés meddő háromnegyed óráit. A hétfő esti érkezésbe két film fért bele, amelyek közül a másodikat, Terrence Malick A Hidden Life-ját vártam igazán. Bár az, hogy a vetítés 21.45-kor kezdődött, továbbá, hogy Malick leghosszabb, pár perc híján háromórás rendezéséről van szó, nem tűnt barátságos ajánlatnak egy utazással töltött nap végén. De az első napon illik kitartani.
Az A Hidden Life Malick visszatérését jelenti Az őrület határán második világháborús kulisszáihoz, miközben Az élet fája után készített Ténfergés-trilógiában csúcsra járatott, immerzív filmélményt is maradéktalanul megteremti. Megint egyetlen központi hős lelkébe-tudatába költözünk bele: ő Franz Jagerstatter osztrák földműves, aki sorköteles katonaként megtagadta, hogy Hitlerre esküdjön. Malick különböző fénytörésekben láttatja az erkölcsi törvényt: Jagerstetter elhatározása tiszteletreméltó pacifizmusból elvi kérdéssé, majd rögeszmévé válik. Mégis, a halálbüntetés árnyékában, feleséggel és három kisgyerekkel ki ne írna alá valami nyomorult papírt?
Ám az A Hidden Life-ban egy pillanatig sem kétséges, hogy a főhős erkölcsi tartásának a konkrét történelmi helyzeten túlmutató jelentősége van. A rendező a figurákat és környezetüket érzékenyen letapogató, szabadon rebbenő, az időt észrevétlenül megnyújtó stílusával tágítja a filmet általánosabb elmélkedéssé arról, kinek mit jelent az emberség. Malick jóformán az egész stábját lecserélte az előző négy filmje után, de nem sokat számít, hogy ezúttal zömében német alkotókkal – köztük Jörg Widmer operatőrrel – dolgozott. A lebegő, révedező kameramozgás, az aprólékosan kidolgozott, majd javarészt homályban hagyott vagy szubjektív térré alakított díszletvilág összetéveszthetetlenül az ő tervezői munkáját és szerzői stratégiáját mutatják. A Malick-rajongók elégedettek lehetnek az A Hidden Life-fal, én legalábbis a filozofikus-panteista merengéseket és az elsuttogott kételyeket ezúttal egy pillanatig sem éreztem hamisnak vagy giccsesnek.
A Malick-filmre Gael García Bernal rendezésével, a Chicuarotesszel hangoltam. A film címe egy mexikóvárosi negyed lakóira utal, és García Bernal egy olyan kamaszfiú kitörési kísérleteiről mesél, aki mindent megtenne, hogy maga mögött hagyja a kilátástalannak látott környéket. Az Isten városához hasonló nevelődési gengsztertörténet élénk és eleven közeget teremt, de a mellékfigurák szálait García Bernal olykor túlságosan is kézenfekvő sémák alapján mozgatja, jócskán tompítva a drámai hatást. Ráadásul egészen zavarba ejtő módon használja a kísérőzenét: bizonyos pontokon úgy felhangosít valami patetikus zongorafutamot vagy hasonlót, mintha egy Xavier Dolan-paródiavideót készítene. Ez először vicces volt, később viszont már nyilvánvaló stílustévesztésnek tűnt. Ugyanakkor a Chicuarotes meggyőzően épít fel egy világot, amelyben mindig az ártatlanok húzzák a rövidebbet – ebből a szempontból a rendező végig konzekvensen szervezi a történetet.
A kedd reggelt a Dardenne testvérekkel kezdtem, akik a Le jeune Ahmed (Az ifjú Ahmed) című filmjükkel kaptak meghívást a versenyprogramba, nagyon sokadik alkalommal. Ezúttal ujjgyakorlattal érkeztek, egy némileg vázlatosnak, de legalábbis elkapkodottnak ható filmmel. A tizenhárom év körüli címszereplőt akkor ismerjük meg, amikor már a radikális iszlám vonzáskörébe került, és éppen valami olyasmire készül, ami visszavonhatatlanul bizonyítja elkötelezettségét a dzsihád ügye mellett. Csakhogy a tervezett merénylet meghiúsul, Ahmedet javítóintézetbe küldik, a cselekmény nagy része pedig azt követi nyomon, megváltozik-e a fiú a nyilvánvalóan rendkívül támogató, Magyarországról nézve szinte idilli intézeti körülmények hatására.
A film másfél órás sincs, mintha a rendezők minden egyes jelenetet kihúztak volna az írás vagy a vágás során, amely nem építi közvetlenül az így is meglehetősen szikár cselekményt. Ugyanakkor meglepő lehet az a keménység, amellyel hősüket kezelik: Ahmed sorsába akkor kapcsolódunk be, amikor már alig van, vagy egyáltalán nincs is lehetőség megmenteni a fiút a radikalizálódástól. Ennek kapcsán elgondolkodhatunk a multikulturalizmus dilemmáiról, vallásos és szekuláris világkép kibékíthetőségéről és hasonlókról. A Dardenne testvérek számítanak is művelt és empatikus nézőik háttérműveltségére és lelkiismeretére, miközben tudják, mennyire félünk az Ahmedhez hasonló emberektől. Könnyű továbbgondolni a filmet, de ez kevésbé a Le jeune Ahmed érdemeiből, mint inkább a téma érzékenységéből és bonyolultságából adódik.
Partnereink
Szólj hozzá!