A magánéletben nincsenek taszító szexuális élményeim. A személyes tapasztalatom az, hogy az ember művészetében nem jelenik meg közvetlenül, ahogyan a pórusain keresztül megtapasztalja az életet, az intimitást, a mindennapokat. A munkámban egy sebész pontosságával próbálom feltárni a szexualitás természetét. Figurákat találok ki, akiket orvosi szike helyett a kamerámmal szedek ízekre. Ettől még miért lennék szexuális, vagy bármilyen más értelemben ugyanolyan, mint ők? Egyszerűen azért foglalkozom velük, mert piszkálják a fantáziámat.
A nemi betegségek nagyon pro-szexuálisak, hiszen szexualitás nélkül nem létezne a betegség sem. Tudom, hogy ez sokak szerint gusztustalan, de a Paraziták forgatásakor azt gondoltam, imádom a szexet, de leginkább nemi betegségek formájában imádom. Egyszerűen én vagyok a szifilisz. Máshogy rajongok a szexért, mint a legtöbb ember, úgyhogy erről fogok filmet készíteni. Próbáltam fenekestül felforgatni az egészet. A kritikusok gyakran gyanúsítanak azzal, hogy a szex minden formáját elvetem, pedig ez nem így van. A Paraziták című filmemmel egy olyan felszabadult nemi betegség bőrébe bújok, ami mindenkit csalogat, hogy szálljon be a mókába. Alkati kérdés, hogy valaki démoninak tartja-e egy nemi baj nézőpontjának megmutatását. Bizonyos szempontból érthető Robert Fulford akkori kirohanása ellenem; derék burzsoá volt, aki mindenre, amit csináltam, rémülettel reagált. Ő a betegség nézőpontjával még kilencven perc erejéig sem volt hajlandó azonosulni.
Még egy olyan ember is, mint Martin Scorsese, akiről azt hittem, több esze van ennél, rettegett velem találkozni. Később elmondta, hogy mániákusnak gondolt. Még ő sem tudott ellenállni annak a sztereotípiának, miszerint az alkotó egyenlő az alkotással. Pedig ennek alapján róla is gondolhatnánk cifra dolgokat.
Amikor leírok egy zuhanyzós jelenetet a forgatókönyvben, az kiről szól? Rólam, arról, ahogyan én csinálom, ahogy körülöttem, az olvasmányaimban és az általam látott filmekben csinálják: ezeknek a szintézise. De végső soron mégis én döntöm el, az adott figura hogyan viselkedne. Ez részben képzelőerő, részben meg nem az, hiszen az idegrendszerem is közreműködik a folyamatban. Az emberek folyton azt kérdezik, mit akarok a filmjeimmel. Azt szoktam nekik mondani, képzeljék el, hogy valakinek a homlokába lyukat fúrunk, és azon keresztül az álmai közvetlenül a vászonra vetülnek. „De hát ez tök furcsa, minek csinál valaki ilyen különös dolgokat?” Szerintem mindenki erről készítene filmet, ha tehetné, vagy ha meg merné tenni. És mindenkinek a fejében vannak olyan dolgok, amiket a többiek antiszociálisnak, vagy perverznek, vagy akárminek tartanának. De talán még az is elítélné őket, akinek a fejében megszülettek.

*

A munkáimmal kapcsolatban gyakran elhangzó biológiai horror fogalma kiválóan utal arra, hogy ezek a filmek mennyire test-tudatosak. Ez a tudatosság a fizikai létezésre mint élő organizmusok összességére koncentrál, szemben azokkal a horrorokkal vagy sci-fikkel, amik inkább technológia-orientáltak, vagy valamilyen természetfeletti erővel foglalkoznak. Ebben az értelemben tehát nem igazán magára a testre figyelnek.
Soha nem voltam vallásos, nem hiszek Istenben, sem egy külső, univerzális, vagy kozmikus rendszer létezésében, amely az emberi létezést befolyásolja. Először öntudatlanul, később egyre tudatosabban éreztem úgy, hogy magunk teremtjük meg saját univerzumunkat. Éppen ezért minden benne lévő rossz is belőlünk, emberekből származik. Ezzel persze nem azt állítom, hogy mi hozzuk létre az összes szabályt, csupán annyit, hogy az én világképem nem az emberen kívüli erőkre koncentrál, hanem teljesen emberközpontú. Azt gondolom, mindebből az is következik, hogy, ha az ember hisz a borzalomban és a horrorban, akkor azt is emberközpontúnak látja: az emberből származónak.
A Cápa egy csomó embert rémített halálra. De annak a gondolata például, hogy a benned lévő pusztító erejű dolgokat mindenhová magaddal cipeled, és ezek bármikor kitörhetnek, sokkal félelmetesebb: sem védekezni ellene, sem elmenekülni előle nem lehet. Jó adag öntudatosságra van szükség, hogy felmérd a fenyegetettséget. A szekrényből előbújó szörny okozta rémületet már egy kisgyerek is felfogja, ennél viszont kicsit bonyolultabb az emberekben rejlő veszedelmes, vadállati tartalmakat megérteni, bár ez sem haladja meg a gyerekek képességeit. A filmjeim tehát nem a gyermekkori félelmek kivetülései, mint ahogyan George Romero állítja az övéiről. Nem hosszú, sötét folyosók. Ennél egy kicsit kifinomultabbak abban az értelemben, hogy megértésükhöz ismerni kell az emberi lényeket.
Ugyanakkor úgy veszem észre, hogy a gyerekeket érdeklik a filmjeim. A nagyon kicsik gyakran találják őket túlságosan ijesztőnek. Az univerzum megsemmisülésének gondolatát már nagyon kis korban képesek elviselni, de a filmjeimet egy bizonyos fokú érettség és stabilitás eléréséig nem. Tíz-tizenkét éves gyerekek viszont már értik őket.
A pályám kezdetén örömmel vállaltam fel olyan címeket, mint „a trash-horror királya”, mert védelmet biztosítottak. Andy Warhol ugyanígy védte magát, amikor a műveit hulladék-értékűnek nyilvánította. Így az embert nehezebb támadni. Sérülékennyé tesz viszont, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a munkáink bizonyos művészi értéket képviselnek. Ráadásul én ezáltal az AIP (American International Pictures) és Roger Corman táborában kötöttem ki, ami azért, valljuk be, nem egy utolsó társaság.

*

A nőgyógyászat gyönyörű metaforája a test-szellem ellentétnek. A férfi – vagy női – elme azon fáradozik, hogy megértse a nemi szerveket. A Két test egy lélekben az ikrek kiskorukban rendkívül sokat agyaló, analitikus gyerekek. Klinikai módon, boncolás és elemzés útján, nem pedig tapasztalat, érzelmek és megérzések segítségével akarnak információt gyűjteni a női nemről. „Ki lehet operálni a nőiség esszenciáját? A nőiesség érzelmi közvetlensége egyszerre félelmetes és vonzó – hogyan lehet kibékülni vele? Szedjük ízeire!”
Azok, akik szerint a nőgyógyászat undorító, a szexet általában nem találják annak. Valójában soha nem mélyedtek el a problémában. Olyan férfiak, akik ujjazzák a barátnőjüket, simán rámondják a nőgyógyászatra, hogy gusztustalan. Miről beszélnek? Ez volt az egyik dolog, ami foglalkoztatott, amikor a filmet készítettem. Szerintem az embereket az egész formalitása zavarja: a kórházi sterilitás, a tény maga, hogy ezt egy idegen csinálja. A nő fizet egy nőgyógyásznak – mondjuk egy férfinak – hogy az intim közelségből ismerje meg a nemi szerveit, melyek normális esetben a szeretők és férjek felségterületei. Mindeközben minden résztvevő elnyomja az erotika, az érzelmek, a szenvedély és az intimitás utolsó cseppjét is. Nincsen olyan nőgyógyász, aki nyolcszázezer nővel került volna intim viszonyba.
A másik oka a férfiak idegenkedésének, hogy egyszerűen féltékenyek. A feleségüket valaki jobban ismeri, de nem csak fizikai értelemben, mert az a helyzet, hogy bárki foghatna egy zseblámpát és felnézhetne vele oda. De a nőgyógyász az egészet jobban érti. Ráadásul össze tudja hasonlítani az ember nejét más nőkkel, látja a berendezését, hogy lesz-e rákja, stb. Egyedülálló tudása van. Nem kívánom itt most azt megvitatni, hogy én felnéztem-e a feleségemnek egy zseblámpával, de ha arról lenne szó, nem jelentene problémát sem nekem, sem neki. Itt most valami egészen másról van szó: ez egy rendkívül erős metafora, az egész problémakört gyönyörűen leírja.

*
Egyetlen oka volt, hogy én játszottam A légyben a nőgyógyászt: Geena Davis könyörgött. Nem akart egy idegent a lábai között, velem viszont nem érezte magát kényelmetlenül. Ráadásul onnan volt a legkényelmesebb a jelenetet instruálni, és jó hely volt arra is, hogy figyelemmel kísérjem a trükkök megvalósítását. Mivel maszkban voltam, még azt is gondoltam, bármikor szólhatunk Bobby de Nirónak, hogy szinkronizáljon le, ha nagyon rosszul sikerül.

A fordítás teljes szövege a PRIZMA első számában olvasható.

*******************************************************************

Cronenberg-interjú a biohorrorról és a rendező korai munkáiról: