Az kétségtelen, hogy a miskolci filmes mustra képében Magyarország egyik, ha nem a legdinamikusabban és legprogresszívebben fejlődő fesztiváljáról beszélhetünk. Tavaly még a Hold bemutatójának örülhettünk, idén ki sem látunk az igényes és „premier előttiségük” miatt exkluzív külföldi darabok közül. Közülük egy, a már több trófeát is kiérdemlő Dr. Halál nyitotta a tíz nap alatt bemutatandó egészestés filmek sorát – de kezdjük az elején!

Fenemód esik. A villamospótló busz sofőrje van olyan kedves, hogy tudatlan arcomat látva sem közli velem, hol kell leszállnom (pedig megkérdeztem, hol van a Városház tér, de ő mégse vette a lapot…), így még többet kell caplatnom a számtalan útépítés miatt szétforgácsolt Miskolc belvárosában. Mire odaérek, a Cinefestnek (a teljes programot itt találjátok) immár sok éve otthont adó Művészetek Háza a főszponzor Jameson cég zöldjében tündököl, az udvaron whiskey-bulibusz parkol, a környéken felállított pultoknál pedig helyre kis leánykák pakolják ki a szomjúhozó közönség számára később elengedhetetlen szeszes üdítőitalokat, vagy ha úgy tetszik, és az időjárást tekintve nem túlzás kijelenteni: feles poharakba adagolt folyékony pulóvereket.

Mindeközben megnyitóra gyűlik a nép, a tavaly is sokat méltatott Jameson-angyalkák pedig a kötelező mosollyal az arcukon foglalják el gondosan megkomponált stratégiai pozícióikat. Belépek a Művészetek Háza dísztermébe („Újrafestették a falakat?” – udvariaskodom, de figyelmes kérdésemre senki nem tudja a választ.), ahol kezdetét veszi a szokottnál kissé nyögvenyelősebb megnyitó. Mintegy prológusként, egy vidám hangulatú bejátszásban Martin Scorsese igyekszik megbirkózni Miskolc helyes kiejtésével, majd atyai jó tanácsot ad a feltörekvő rendezőgenerációnak. Bíró Tibor fesztiváligazgató beszéde ezt követően alkalomhoz illő, rövid és lényegre törő – az utána következőké azonban nem. A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma képviseletében megjelent Váradi Bor Judit kisiskolás szavalóversenyen megjelent fruskához hasonlatosan mondja fel protokoll-szócsokrát, Fedor Vilmos, Miskolc alpolgármestere pedig hosszas anekdotákba bonyolódik, s még a politikai jobbcsavarról sem kell lemondanunk. Mindez azonban korántsem lenne annyira embert próbáló, ha a teremben ülő, nagyszámú külföldi meghívottak/zsűritagok/versenyzők miatt nem kéne a beszédmennyiséget még egy szinkrontolmácsnak is megdupláznia. Tavaly is ugyanez a hölgy igyekezett áthidalni a babiloni zűrzavart, és már akkor sem voltam megelégedve a teljesítményével: rendszeres félrefordításait nem lehet a gyorsaság számlájára írni.

A pódiumra állított mikrofonokat végül két, életveszélyes magassarkún imbolygó Jameson-tünemény takarítja le a színpadról, újbóli felbukkanásuk tökéletes alkalom arra, hogy megbizonyosodjak a körülöttem ülők elmeállapotáról – vajon ki fog kommentárt hozzáfűzni? És nem is kellett sokáig várnom, hiszen egy két sorral mögöttem helyet foglaló „úriember” ismét tanúbizonyságát adta: nem csak kultúrlények járnak kulturális fesztiválra! Kezdetét veszi a nyitófilm, és habár a Dr. Halál kitűnő mozi, nyitófilmnek nem kifejezetten alkalmas. Ki akar egy eutanáziáról szóló opus letaglózó emlékével távozni a teremből? Arról nem is beszélve – bár ezért már inkább az HBO illetékesei a ludasok –, hogy ennél olcsóbb és hatásvadászabb címet keresve sem találhattak volna Barry Levinson és Al Pacino, ismételten mondom, minden szempontból pazar együttműködéséhez

A Dr. Halál (You Don’t Know Jack) Jack Kevorkian (a szerepért Emmy-díjjal jutalmazott Al Pacino) michigani nyugalmazott orvos krónikája. Az elszánt és elhivatott férfi megdöbbenve áll azon tény előtt, miszerint bizonyos bornírt keresztény tanok és makacs törvények miatt nem lehet a halálba segíteni azokat a betegeket, akik saját akaratukból, tiszta tudatállapotban döntenek a méltóságtalan és hihetetlenül fájdalmas agonizáció ellen, s az eutanázia mellett. Kevorkian barátai, kollégái és egy becsvágyó ügyvéd segítségével megkezdi asszisztált öngyilkosságokkal kikövezett szélmalomharcát az Egyesült Államok törvényhozásával szemben.

Levinson ugyan már kokettált életművében autizmussal (Esőember, 1988), kiskorúak abúzusával (Sleepers – Pokoli lecke, 1996), a vietnami háborúval (Jó reggelt, Vietnam!, 1987) és maró médiaszatírával is (Amikor a farok csóválja, 1997), a Dr. Halállal különösen ingoványos talajra tévedt. Ha ilyen fajsúlyos témát giccsesen, szándékoltan artisztikusan és a nézők orra alá dörgölve vitt volna a tévéképernyőre, az eredmény korántsem lett volna ilyen meggyőző. Bölcsen és rutinosan fedezte fel a sorozatos eutanáziák mögött rejlő karaktert, Jack Kevorkiant, így a Dr. Halál esetében szenvelgő életrajzi dráma helyett egy érdekfeszítő bírósági filmbe oltott, együttérző és (érzelmi) intelligenciáról tanúbizonyságot tevő emberjogi manifesztumról beszélhetünk. A címszereplő karaktere sokrétegű, kiismerhetetlen és ellentmondásos (valójában ezért zseniális az eredeti cím és ezért igazán pongyola a magyarosított, mert ostobán leszűkíti és leegyszerűsíti a figura regiszterét), és ha sikerül elkapni Kevorkian exhibicionista attitűdjének az esszenciáját, akkor az alkotóknak nyert ügyük van. És amennyiben a Black Jack asztalnál Adam Mazer, szintén Emmy-díjas forgatókönyvével jutottunk el tizenkilencig, Pacino maga a nyerő lap, amivel egyszerűen nem lehet veszíteni. És valóban.

Danny Huston Pacino oldalán

Pacino szívét-lelkét beleadja Kevorkian életre hívásába, s ahogy Robert De Nirónál is egy „csendesebb” független film (Mindenki megvan, 2009) jelentette a kiutat a sok éves művészi hullámvölgyből, az egykori Michael Corleone is Levinson tévéfilmjében bontakozhatott ki újra. Az ő Kevorkianja az orvosszakma Janus-arcú mártírja, aki egyszer szótlanul tűri egy aktivista (Susan Sarandon) élcelődését, vagy sztoikus ábrázattal diskurál régi cimborájával és munkatársával (John Goodman), máskor rizsparókában, kalodába zárva, maga után béklyót vonszolva vonul be sokadik tárgyalására, később pedig duzzadó nyaki erekkel üvöltözik a bíróságon, amikor a vád tenyérbemászó képviselője a Holokauszthoz méri a tevékenységét. Levinson Geoffery Fieger (Danny Huston simulékony megformálásában), a sikerhajhász, köpönyegforgató, a komoly ügyekkel is csak a ranglétra következő fokára igyekvő ügyvéd karakterfejlődésével, illetve a jenki „igazságszolgáltatás” kendőzetlen bemutatásával hatalmas jobbegyenest mér hazája egyik gyenge pontjára, ahogy az sem meglepő, hogy vendégszövegként Arthur Miller A salemi boszorkányok c. alapműve is helyet kap a Dr. Halálként csúfolt forradalmár modernkori inkvizíciója során. A komolyságot igénylő téma ellenére azonban meglepően sok a humoros momentum, és mindez kizárólag Pacinónak és a kitűnő forgatókönyvnek köszönhető. Élményszámba megy, ahogy az alapvetően robbanékony-dinamikus szerepekre szakosodott színészlegenda kordában tartja a benne lobogó tüzet, ami ezúttal nem egy tőle megszokott larger-than-life figurát, hanem egy média által felnagyított átlagembert fűt – annál hatásosabbak Dávid Góliát ellen intézett kirohanásai.

Mindenképpen említésre méltó, hogy Levinson egy az egyben rekonstruálja Kevorkian a páciensekkel készített videofelvételeit. Beszélő fejek vallanak embertelen kínokról, családtagok közti intimitás kerül kereszttűzbe halálos betegségek miatt, tűrőképességük határára taszított emberek könyörögnek szinte a megváltásért – kétségtelenül ezek a film legnehezebb pillanatai. Nehéz kérdéseket vet fel általuk a Dr. Halál, azonban egyértelműen válaszolja meg őket: az együttérzés sajnos nem kelhet birokra kőbe vésett tanokkal és törvényekkel. Ezen videofelvételek képezték ugyanis Kevorkian jogi védelmének a sarokkövét, a kitaszított nyugdíjast végül csak akkor tudják börtönbüntetésre ítélni, amikor az addig szimpátiára és érzelmekre sarkallt esküdtszék nem láthatja a VHS-bizonyítékokat. Márpedig a törvényalkotók semmiféle emóciót nem csöpögtettek a paragrafusok és cikkelyek közé.

Levinsonnak viszont sikerült. A Dr. Halál emiatt nem száraz történelemlecke, nem is hatásvadász bírósági dráma, s nem is panel-dramaturgiára épülő biopic. Egyszerűen egy nagyszerű film egy emberről, aki nem félt a publikum kivégzőosztaga elé állni egy ügyért, amiben hitt. Még akkor is, amikor benne már nem sokan hittek.