2011/09/03
Elejét véve a franchise- és remake-orientált hollywoodi trendeket övező fanyalgásnak, A majmok bolygója: Lázadás és a Frászkarika nyári meglepetésfilmjei idén újfent bizonyították, hogy a történetek újramondásának évezredes hagyománya még a mostanában nem éppen innovatív hozzáállásával fémjelzett álomgyári gépezeten belül is képes minden szempontból izgalmas újramondott meséket termelni – függetlenül attól, hogy a nagy számok törvényének megfelelően kontár mesemondókra is bőven akadt példa, kezdve rögtön a közelmúltból A lány és farkas igen kevés erényt felmutató torzójával. De Tom Holland 1985-ös vámpírfilmjének aktuálissá válását nem csupán az utóbbi évek vámpírdömpingje jelezte: a Disturbia sikerével a tiniközönségre szabott Hátsó ablak-variáns koncepciója már bizonyította életképességét, az idei Frászkarika-remake előtt három évvel pedig a Ne kiálts vérfarkast! képében ugyanezen történet farkasemberes verziója rémisztgette a tévénézőket, megelőlegezve a horror-olvasat újbóli feltűnését a fősodorban. Ám Brenton Spencer nemhivatalos remake-je a fentieken és Kevin Sorbo (Herkules) színészi kvalitásainak kiemelésén túl számos egyéb izgalmat is tartogat.
A film magyar szinkronnal látható.
A „monstrum a szomszédban” történetséma képviselői között a Ne kiálts vérfarkast! már csak azért is sajátos helyet foglal el, mert alig próbált változtatni az eredeti Frászkarikából csent recepten. Míg a Joe Dante-féle kannibálos olvasat (Ami sok, az sokk), A szomszéd terroristával operáló paraniod pszichothrillere vagy éppen Wayne Smith a család kutyáját főszereplővé emelő regényéből (Thor) készült, korábbi farkasemberes verzió (Rossz hold) számtalan módosítással építgette tovább és idomította a mindenkori korszellemhez a felettébb variábilis tematikát, Spencer és a forgatókönyvet jegyző John Sheppard nem tesz mást, mint egyszerűen összevon néhány figurát (így válik a főhősből és barátnőjéből egyetlen női főszereplő), a bukott horrorsztárt a farkasember-témához jobban passzoló helyi vadászra, a vámpírt pedig vérfarkasra cseréli. A Holland eredetijét szinte jelenethűen koppintó Ne kiálts vérfarkast! így – szemben az említett Rossz holddal – éppen a farkasember-film sajátosságait áldozza be a Frászkarika javára: címszereplője vámpír módjára csábít el prostituáltakat és nyakakat harapdál, miközben még átváltozásait is ugyanúgy képes irányítani, mint teszi azt a dramaturgiai csúcspontokon démonpofával rémisztgető Chris Sarandon és később Colin Farrell a Frászkarika-filmekben.
A Ne kiálts vérfarkast! nem szükségszerűen erényként betudható egyedisége éppen a Rossz hold mellé állítva domborodik ki igazán: míg Eric Red filmje – habár a regény egyetlen valóban eredeti húzását nem merte megtartani, így kutya helyett inkább az Ezüst pisztolygolyóhoz hasonlóan kamaszhőst választott – minden aspektusában alárendelődik a farkasember-tematikának (kezdve az antagonista szenvedéseivel), addig Spencer filmjében a narratíva helyett maga a monstrum módosul. Habár korábban a farkasember-figura a legkülönfélébb műfajvariációkban volt képes helytállni, whodunit-krimitől (The Beast Must Die) a tini-testhorroron át (Ginger Snaps-sorozat) a melodrámáig (Farkas, Wilderness), a legextrémebb esetekben is csupán a racionalizálás jegyében kettébontott farkas + ember egyenlet eredményeit megszenvedve (Scream of the Wolf), a Ne kiálts vérfarkast!-ban már ugyanazt a képlékenységet mutatja fel, mint a dühkóros turbózombik vagy a vegetáriánus vámpírok. Miképp ezt már az eredetiben is átmeneti lényként ábrázolt, a vámpír és a farkasember között leledző „Gonosz Ed” figurájának szinte változtatás nélküli átemelése bizonyítja, az ezredforduló utáni tömegfilm domináns démonjai már nem egy vagy ezerarcú entitások, hanem szabadon formálható, képlékeny teremtmények, amelyek így akár azon az áron is beleszuszakolhatóak a készen vett elbeszéléssémákba, hogy alapvető attribútumaikkal együtt éppen a lényegük veszik el.
Címkék: horror, MONSTER OF THE WEEK, televízió
Partnereink
(Ez az ’85-ös FRIGHT NIGHT-ra vonatkozik:)
A FRÁSZKARIKA kapcsán gyakran elhangzik A HÁTSÓ ABLAK címe, ezért érdemes megemlíteni: közvetlenül egy ALIBI TEST parafrázisról van szó (a film stílusa is közelebb áll De Palmáéhoz, mint Hitchcockhoz). Az 1984-es thrillerben egy vámpírt alakító színész lesz szemtanúja egy „hátsó ablakos” gyilkosságnak. A VESZÉJES ÉJ-t ugyanazokban a stúdióbelsőkben vették fel, mint az ALIBI TEST-et.
A parafrázis talán túlzás, nem csak azért, mert az Alibi test (DePalma Hitchcock-mániájának megfelelően) is egy Szédülés/Hátsó ablak hibrid volt feldobva jóféle 80as évek dekadenciával, hanem mert ami a Body Double-ben tényleg extra volt a Hátsó ablakhoz képest (maga a setup koncepciója), az pont nincs benne a Fright Nightban.
Nyílván más műfajról és célközönségről van szó, de a VESZÉLYES ÉJ a maga bájos módján direkte reflektál De Palma filmjére. A kulcsjelenet erotikája, a night club, az önreflexív film-a-filmben téma… Hitchcock ettől még közös kiindulópont, de én Tom Holland munkáját ugyanolyan modern, szépen rétegzett alkotásnak tartom, mint a BODY DOUBLE (sőt!).
Nem azt állítottam, hogy a sok egyéb között nem utal vissza rá, csak azt, hogy parafrázisnak nem mondanám, mert olyan alapvető különbségek vannak a két film sztorija között, amik ebbe a fogalomba szerintem nem férnek bele, még ha az Alibi test hatása nyilvánvaló is. A stílust és az erotika jelenlétét azért nem gondolom itt döntő érvnek, mert ebből a szempontból mindkét film eléggé illeszkedik a nyolcvanas évek standardjeibe.
– You mutn2s17;t be scared of me! I am evil, but shall not hurt you! Bloopers shall be up next week, ooooh but they are FUNNY!! But, you must be patient!!!