Jövő héttől lesz kapható a Prizma skandináv filmmel foglalkozó hatodik száma. Ebből az alkalomból egy helyre gyűjtöttük a honlapon eddig megjelent témába vágó írásokat, rendezőportréktól számos filmkritikán át az interjúkig.

Sepsi László: Hétköznapi mocsár (Baltasar Kormákur: Vérvonal)
A Vérvonal újabb emlékezetes darab az utóbbi évek skandináv műfajmutációinak sorában: ahogy az Engedj be! a vámpírfilm zsánerét rántotta le az átfagyott lelkek panelproli-közegébe vagy ahogyan az Észak ültette át a road movie-t hideglelős abszurdba, úgy Kormákur lassan három éves filmje a thriller és a krimi zsánerelemeit áztatja meg a kiégett tekintetek, széthullott családok és winchesteren tárolt gyerekpornó-gyűjtemények szocreál mocsarában.

Szabó Noémi: Fordított Éden (Thomas Anders Jensen szerzői világa)
Egyfajta isteni attitűddel szemléli a figurákat; a legkeményebb próbáknak teszi ki őket, hogy utána minden hibájukkal együtt megbocsátást és megváltást kínáljon nekik.  A legszebb és legdirektebb megfogalmazása ennek az almáspite, amellyel Ádám és Ivan visszaeszi magát a Paradicsomba: Ivan, a csábító ezúttal a jóra csábít, Ádám pedig nem tud ellenállni, és amikor már Ivan is elvesztette a hitét, önként és együtt esznek az almából, ami ellentéte a tudás fájáról származó tiltott gyümölcsnek. A nemtudás almafája megbocsátást nyújt az eredendő bűnre, és megváltást kínál.

Roboz Gábor: Kétlábú fenevad (Ole Bornedal: Szabadíts meg minket a gonosztól!)
A Szabadíts meg minket a gonosztól!-ban a rendező a Csak egy szerelmesfilmből ismerős vizuális világgal közvetíti a mord történetet: gondosan megmunkált képein teljes pompájában jelenhet meg a kisváros zárt közege és a lakók szinte szüntelenül nedvedző teste. A több műfajt is megjárt Bornedal tehát ezúttal is igazolja, hogy változatlanul ügyes kezű stiliszta, bár a film vége felé elharapózó káosz során egyre tolakodóbbá váló fény-árnyék szimbolikával valamelyest maga is átveszi elvakult hősei erőszakos habitusát.

Tüske Zsuzsanna: Csoportterápia (Jörgen Bergmark: Ésszerű megoldás)
Tematika, motívumrendszer és hangvétel tekintetében Jörgen Bergmark filmje – az alaphelyzeten kívül – az ugyancsak sötét nemzeti színnek tekinthető öngyilkosság témáját is vezérelemmé emeli. A középkorúak négyesfogat-felállás szituációja eleve magában hordozza az abszurditást és számos – akár keserédes – humortól mozgatott helyzet forrása lehetne, a rendező azonban végül egész más lapokkal játszik: házassági vígjáték helyett finom elemekből összeállított párkapcsolati drámát készít, helyenként ugyan tragikomikus húrokat is megpendítve, de a végeredményben édesített álcától mentesen csúsztatja le a keserű pirulát nézője torkán.

Kis Kata: Egy norvég neo-melodráma 100 meghitt perce (Sarah Johnsen: Nagykutya)
Sarah Johnsen norvég író-rendező második nagyjátékfilmjéről  témájának összképe vagy akár bármely mozaikdarabja alapján  megállapítható, hogy a kés élén táncol: a háborúból visszatérő, lelkileg megtört fiatal katona; az egymástól kisgyermekkorukban elválasztott, felnőttkorukban egy fénykép-amulett révén újra egymásra találó testvérek; a saját lelki börtönükbe zárt férfiakat a szerelem erejével megváltó nők sztorivonalai, egyáltalán a messzemenőkig érintetlenül, dekonstruálatlanul hagyott romantikus szerelem motívumai olyan közelségbe vonják a filmet a giccsel, hogy kész csoda, hogy az az esztétika fekete lyukaként nem szippantja teljesen magába.

A tetovált lány (Vízkeleti Dániel és Kis Kata)
A magát és a filmet védő néző akár semmisnek is veheti a film végén lötyögő szálelvarrásokat, és emlékezhet a posztmodernbe hajló, nagy részében azonban komolysággal beszélő, szépen fényképezett, történelmi és társadalmi távlatokban gondolkodó, profeminista gigaponyvára, Maradandó emlék továbbá a remek színészi játék (a Lisbeth-et alakító Rapace révén A tetovált lány a Svéd Filmakadémia legjobb filmért járó díja és a közönségdíj mellett a legjobb női színésznek járó elismerést is megkapta), valamint a főgonosz szadista karakter filozófiájának ábrázolása (ez utóbbi azonban feltehetőleg egyáltalán nem a film speciális érdeme, hanem az irodalmi alapé). Régi és új: A tetovált lány mint thriller a melodramatikus végjátékig remekül működik, ráadásul ugyaneddig a pontig forradalmian új női szuperhőst működtet.

KRITIKAI KÖRPANORÁMA 1.: Antikrisztus (szerkesztette és fordította: Pálos Máté)
Az Antikrisztusról szóló kritikákban feltűnően gyakoriak a kemény szavak, a rendező személyére vonatkozó állítások, a kérdő mondatok, a kritikus személyes önvallomásai, illetve a befogadás körülményeiről való beszámolók. Az enigmatikus, és az értelmezést kiprovokáló szimbólumok megfejtésekor a kritikusok a filmhez hasonlóan homályos stílusban beszélnek, és gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó értelmezéseket fogalmaznak meg. A végső megfejtésre való törekvés gyakorisága pedig mintha a kritikák totális bizonytalanságáról árulkodna.

Nemes Z. Márió: Embertelen ideológia (Lars von Trier: Antikrisztus)
Az Antikrisztus nem képes olyan konceptuális élménnyel szolgálni mint a mindezidáig csonkán maradt Amerika-trilógia, itt nincsenek gondosan fésült allegóriák és kiteljesített tervezetek. A hangulati hasonlóság ellenére az Európa-filmek precíziója is távol áll ettől a világtól, hiszen itt a germán mentalitás homályosabb oldala nyilvánul meg – a Sturm und Drang robusztus formátlansága. Trier filmjének delejes hatása talán épp a titanizmusban keresendő, abban az elkeseredett küzdelemben, ahogy idealisztikus harcot folytat minden idealizmus ellen, ahogy Tarkovszkijt kijátssza Tarkovszkij ellen: és veszít. De ez a kudarc is átütő erejű és jelentéses, hiszen a metafizikus gondolkodás színpompás artisztikummal mutatja fel saját kivérzését, önmaga giccsé válásának igéző tüneteit. Azt a tapasztalatot, hogy ami a végére megmarad, végső soron nem is férfi vagy nő, hanem az embertelenül szép ideológia, vagy ha Trier szája íze szerint akarunk fogalmazni: Európa.

„Ennél optimistább nem is lehetnék” Beszélgetés a Vérvonal és a 101 Reykjavík rendezőjével, Baltasar Kormákurral
Egyfelől a 101 Reykjavík volt a filmiskolám, itt tanultam meg mindent a filmkészítésről. Másrészt a film és a regény története a felnőtté válásról szól, olyan kérdéseket feszeget, mint hogy ki is vagyok én, mit kellene magammal kezdenem ebben az életben, akár privát, akár szakmai értelemben. Az egész film valahogy az én világomról szólt, és természetesen az aktuális problémáimról is. Például a saját kocsmámban – ami azóta már sajnos nincs meg – forgattunk bizonyos jeleneteket. Hasonló a helyzet a Fehér nászéjszakával, ennek a filmnek a főhőse megint korombeli, és a kortársaim problémáival küzd.

Roboz Gábor: Ellentétes vágyak (Pernille Fischer Christensen: Egy család)
A kortárs dán film elmúlt másfél-két évtizedének sikertörténete egyes tömegfilmes – kivált a bűnügyi – műfajok sikeres adaptálása mellett számos szerzői filmes pályakezdését is elhozta. Napjaink dán mozijában néha-néha még hallat magáról egy-egy veterán rendező (mint amilyen Nils Mamros vagy Søren Kragh-Jacobsen), illetve találunk néhány már komoly tapasztalattal rendelkező, és változatlanul termékeny alkotót (például Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Ole Bornedal, Per Fly), a terepen azonban egyre több képviselővel van jelen a legfrissebb generáció. Ez utóbbi nemzedék egyik tagja Pernille Fischer Christensen, aki az ezredfordulón készített rövidfilm-hármasa után hozzákezdett nagyjátékfilmes életműve építéséhez.

Sepsi László: Honosítás (Olli Saarela: A gonosz papja)
A gonosz papja mindezek által végleg kizárja azt a lehetőséget, hogy az északi filmfelhozatalt valamiféle purista prizmán keresztül szemléljük: a korábban elszigetelt egzotikumnak tetsző korpusz a francia tömegfilmhez hasonlóan elkezdte feloldódását a nemzetközi trendek között, egyre kisebb mértékben mutatva fel azokat a jegyeket, amik korábban egy virulens, adott földrajzi térséghez kötött mozgókép-populáció sajátjainak tetszettek. A tíz év után visszatért Harjunpää és Lisbeth Salander markáns küllemmel rendelkező provinciális monstrumok helyett már egy globális tömegkultúra termékei, amelyek nem helyi gyökereiket előtérbe tolva érvényesülnek a nemzetközi színtéren, hanem kívülről érkezve idomulnak finoman a helyi sajátosságokhoz – a nemzeti filmgyártások identitásharcait meghagyva a kihalófélben lévő trolloknak és a mocsárvidék szaunalakó kísérteteinek.

Megyeri Dániel: A tehetséges Mr. Westlund (Daniel Espinosa: Instant dohány)
Miként azt itt láthatjuk, a gazdasági válság sújtotta Svédországban egyedül a bűn útja vezethet anyagi felemelkedéshez. A Jens Lapidus bestselleréből készült thriller három nagyszerűen megformált központi szereplő körül bonyolódik, s bravúrosan skicceli fel az őket bekebelező multikulturális közeget. Mindhárom karakter izgalmas figura, múltjuk és jelenük van, a film központi dilemmája pedig az, hogy vajon lehet-e jövőjük. A konklúzió egyszerű és kiábrándító.

A háromórai rítus: Ingmar Bergman házimozija (fordította: Kovács Kata)
Apám minden nap három órakor ült le házi vetítőjében régi, ismert és kevésbé ismert fekete-fehér klasszikusokat nézni. Különös élmény átlépni a rozsdabarna pajtaajtót, magunk mögött hagyva a vakító fåröi fényt, ahol a mozi ölelő homálya fogad. A sötétség először töménynek hat. Odatapogatózunk a székünkhöz, leülünk, és hagyjuk, hogy a szemünk megszokja a szórt fényt. A varázsfuvolát ábrázoló hatalmas, fåröi falikárpit lassan előtűnik. 1974 egyik augusztusi estéjén, a telihold árnyékában itt, az öreg pajtában – amelynek átépítését éppen akkor fejezték be – vetítették le először Ingmar operafilmjét.