magazin

TITANIC-TURKA

Sepsi László

2011/04/07

Ezen a hétvégén indul és jövő szombaton zárul a 18. Titanic Filmfesztivál, melyet a Prizma Online stábja – a korábbiakhoz hasonlóan – kiemelt figyelemben részesít, lehetőség szerint napi frissítésekben beszámolva a megtekintett filmekről. Kedvcsináló és hangolódás gyanánt a tovább gomb után a tavalyi fesztiválhoz kapcsolódó szövegeink olvashatóak, a Titanicon bemutatott filmek kritikáitól az exkluzív interjúkig.

Huszonegyedik századi mozi – a harminc legfontosabb film? 1. (Készítette: Kovács Kata)

A Sight & Sound 2010 februári számában jelent meg az a harminc filmből álló válogatás, amely az elmúlt évtized legjelentősebb alkotásait kívánta összegyűjteni. A listához Nick James, a lap főszerkesztője írt bevezetőt,  amelyben az összeállítás által kirajzolt filmművészeti tendenciákat írja le. A listához kapcsolódóan további öt írás olvasható a lapban, amelyek mind az évtized filmművészeti jelenségeit tárgyalják. Az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon Horváth György fesztiváligazgató moderálásával és a közönség részvételével Tiina Lock, a tallini Fekete Éjszakák Filmfesztivál igazgatója, Vincze Teréz, a Metropolis filmelméleti és filmtörténeti folyóirat szerkesztője és Nick James beszélgetett a Sight & Sound által felvetett témákról.

“Hollywood-ellenes vagyok” – Interjú Nick Jamesszel, a Sight & Sound főszerkesztőjével (készítette: Kovács Kata)
Igazság szerint az Akadémia tagjai nagyrészt nyugdíjas színészek, akik elszigetelten élnek a maguk luxusvilágában. Ezért van, hogy az elmúlt húsz év Oscar-győztesei azok a filmek voltak, amiknek a legjobb kampányt csinálták, tehát azok, amiket sikerült egyáltalán megnézetni ezekkel az emberekkel. Ezért fiaskó minden évben a legjobb külföldi film díja: például mi az, hogy idén nem A próféta nyert? A válasz egyszerű: senki nem látta az Akadémia tagjai közül. Ha látták volna, hogyan választhattak volna mást? Teljesen abszurd az egész. Egyszerűen beléjük kell diktálni a filmeket. Ezzel együtt azt gondolom, az Oscar valamire mégiscsak jó, mert ha nem lenne, Hollywood egyáltalán nem csinálna intelligens filmeket. És a ceremónia nagyszerű promóciós hadjárat mindenki számára. Azt is szeretem benne, hogy a díjátadó rendkívül udvarias, mindenki feláll és tapsol és mosolyog.


Orosz Anna Ida: Független (?) Róka úr (Wes Anderson: A fantasztikus Róka úr)
Azon túl, hogy Wes Anderson és régi szerzőtársa, Noah Baumbach az első nem eredeti ötlet alapján készült forgatókönyvükbe beemelik messziről felismerhető karaktereiket és motívumaikat, sokatmondó módosításokat eszközölnek a dahli narratíván. Egyfelől, míg a novellában Róka úrnak semmiféle lelkiismereti vagy magánéleti problémája nem adódik abból, hogy természeténél fogva tolvajlásból tartja fent a családját, addig a filmben a cselekmény alapkonfliktusát az jelenti, hogy az eredeti hivatása szerint tolvaj Róka úr a felesége által hőn áhított szűkös, ámde boldog élet érdekében nem képes tovább elfojtani az ösztöneit.

Roboz Gábor: Kétlábú fenevad (Ole Bornedal: Szabadíts meg minket a gonosztól!)
A Szabadíts meg minket a gonosztól!-ban a rendező a Csak egy szerelmesfilmből ismerős vizuális világgal közvetíti a mord történetet: gondosan megmunkált képein teljes pompájában jelenhet meg a kisváros zárt közege és a lakók szinte szüntelenül nedvedző teste. A több műfajt is megjárt Bornedal tehát ezúttal is igazolja, hogy változatlanul ügyes kezű stiliszta, bár a film vége felé elharapózó káosz során egyre tolakodóbbá váló fény-árnyék szimbolikával valamelyest maga is átveszi elvakult hősei erőszakos habitusát.

Orosz Anna Ida: Életmentés 1-től 9-ig (Shane Acker: 9)
A 9-cel első egészestés filmjét Tim Burton produceri szárnyai alatt elkészítő Shane Acker a film rozsdás-szenes disztópikus világát, a rongybabák és a vörösen izzó szemű pokolfajzat izgalmas üldözési jelenetét már egy a film előtanulmányának tekinthető 2005-ös rövid animációban fölvázolta. Míg azonban az Oscar-díjra is jelölt kisfilm meg tudott állni a lábán az erőltetett lélekmentő sztori vagy a 9 mellé sorakoztatott egysíkú szereplők nélkül, addig a figurák köré a közel nyolcvan perc kitöltése érdekében szőtt akciófantasy sablonjaiból építkező film éppen a bő tízperces animáció jóleső enigmatikusságát próbálja meg minden áron megszüntetni, kézenfekvő módon éppen a szereplők némaságának föloldásával kezdve.


Szabó Noémi: B-művészfilm (Simon Fellows: Malőr Csodaországban)
A Malőr Csodaországban egy nagyon ügyes szemléletváltás eredménye; Simon Fellows filléres akciófilm-attitüd helyett ezúttal artisztikusra vette a figurát, így a másodvonalbeli akciómozik olcsó eszköztára  itt eleve koncepcióként jelenik meg. A nehézkes történetmesélés dramaturgiailag indokolt, és az önreflexió, valamint a folyamatos párbeszéd az eredeti Alice-történettel eltereli a figyelmet arról a szomorú tényről, hogy a film maga egy ügyetlenül megszerkesztett, fantasztikummal nyakon öntött, banális szerelmi történet.

Sepsi László: A kívülállás ára (David Lowery: St. Nick)

Az eddig elsősorban kisfilmjeiről ismert David Lowery első egészestés mozija a legkevésbé sem nézőbarát alkotás: két kisgyermek beveti magát egy elhagyott házba, és ott megpróbálnak saját életteret kialakítani. A St. Nick első harmadából lényegében hiányoznak a dialógusok, hősei szavak nélkül is megértik egymást; a konfliktusok félszavakból és rezdülésekből állnak össze, miközben sokáig a két gyermek viszonyára, illetve helyzetük okaira sem kapunk semmiféle magyarázatot – a St. Nick első harmada legalább annyira ígér szikár poszt-apokaliptikus mozit, mint absztrakt kamaradrámát, hogy végül csupán a játékidő felétől szivárogtasson néhány egyértelmű támpontot.

Roboz Gábor: Árgus szemekkel (Tarik Saleh: Metropia)
Noha a közeljövőben játszódó svéd animációs film nem egy apokalipszis utáni állapotot jelenít meg, már az első képkockákkal láthatóvá teszi, hogy a történet elmeséléséhez kreált közegen az egyhangúság szürkéje uralkodik. A sztori fókuszpontjában álló Roger jellegzetes csinovnyik-figurája érzi is, hogy valami nincs rendjén a körülötte lévő világgal, és mivel az ágyát melegítő barátnőjében nem talál érzelmi támaszt, magában kénytelen végigküzdeni a paranoia és kedvetlenség által uralt hétköznapjait.

Kovács Kata: Csapongó kapuzárás (Walter Carvalho: Budapest)

A Budapest című brazil-magyar koprodukció Chico Buarque azonos című regényéből Walter Carvalho, a Központi pályaudvar, a Senkiföldjén és a Carandiru – A börtönlázadás című filmek operatőre rendezésében készült. Sárgába és szépiába bújtatott, virtuóz vizuális megoldásokkal dolgozó munkája magán viseli egy kiforrott látásmódú operatőr (a rendező fia, Lula Carvalho) és egy zöldfülű elsőfilmes rendező keze nyomát, egyben ékes bizonyítéka, hogy nemcsak a magyar filmtermésből hiányoznak az ütős melodrámák.

Farkas Gábor: Piros Fehér Fekete – de leginkább csak szürke (The White Stripes Under Great White Northern Lights)
Hálás feladatnak tűnik a detroiti kárpitosműhelyből elszabadult Jack White-ról és az ex-feleségből nővérré avanzsált, némaságba burkolózó Megről dokumentumfilmet forgatni. Így vélekedhetett Emmett Maloy videoklip rendező  is (Testvérével három White Stripes-videót is jegyeznek: My doorbell , Icky Thump You Don’t Know What Love Is (You Just Do as You’re Told)), amikor úgy döntött, hogy lefilmezi a tíz éves jubileumát egy kanadai kisvárosokat körbejáró turnéval ünneplő White Stripes rock-duót. És a téma valóban hálás: a főszereplők erős jelenléte kiemeli a filmet a tét nélküli zenés dokumentumfilmek hadából, ahogy a nemrég megjelent, gitárhősöket bemutató It Might Get Loud …-ot is Jack White ordas karizmája mentette meg a giccsbe hajló nosztalgiázástól.

Tüske Zsuzsanna: Csoportterápia (Jörgen Bergmark: Ésszerű megoldás)
Tematika, motívumrendszer és hangvétel tekintetében Jörgen Bergmark filmje – az alaphelyzeten kívül – az ugyancsak sötét nemzeti színnek tekinthető öngyilkosság témáját is vezérelemmé emeli. A középkorúak négyesfogat-felállás szituációja eleve magában hordozza az abszurditást és számos – akár keserédes – humortól mozgatott helyzet forrása lehetne, a rendező azonban végül egész más lapokkal játszik: házassági vígjáték helyett finom elemekből összeállított párkapcsolati drámát készít, helyenként ugyan tragikomikus húrokat is megpendítve, de a végeredményben édesített álcától mentesen csúsztatja le a keserű pirulát nézője torkán.

Kis Kata: Egy norvég neo-melodráma 100 meghitt perce (Sarah Johnsen: Nagykutya)
A manírtalan színészi játékok, a szinte folyamatosan feszes dramaturgia és néhány bájos poén azonban megmenti a filmet attól, hogy az a fajta melodráma legyen, mely pszichés és szociális irrealisztikussága révén meggátolja az azonosulást és az érzelmi bevonódást, egyidejű intellektuális lapossága révén pedig végképp élvezhetetlenné teszi magát. Végeredményben a Nagykutya intenzív (és felvállalt) melodramatikussága, és az emberiségbe nagy elánnal vetett hite ellenére élvezhető film, ami az infantilizmus és az emberi gyengeségek játékos-humoros megjelenítésének köszönhető.

Lichter Péter: Az éti csiga álma (Hitoshi Matsumoto: Szimbólum)
Hitoshi Matsumoto Szimbólum című filmje kiváló példa az ázsiai filmművészet görcsmentesen extrém ötlet-kavalkádjaira. A két, egymással párhuzamosan szerkesztett cselekményszál jeleneteinek hangulata meglehetősen elüt egymástól. A mexikói szál lassan hömpölygő, finom humorral enyhén fűszerezett kisrealista darabra emlékeztet: merengő totálképek, fél-amatőr színészek, kissé nihilista, álmos tempó. Erre rímelteti a rendező a pizsamás japán figura metafizikai magasságokba emelt szürreális kálváriáját.

Címke: , , ,

LISTA

KRITIKA

KRITIKA

ESSZÉ

ESSZÉ

magazin

KRITIKA

AJÁNLÓ

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

Rövidfilm

INTERJÚ

AJÁNLÓ

ANIMATÉKA

KRITIKA

KRITIKA

INTERJÚ

TRAILERPARK

ANIMATÉKA