2011/10/02
Az utóbbi években kitenyésztett western-hibridek egyik alapsajátossága, hogy a vadnyugati közegbe beemelt idegen testek – főképp szó szerinti értelemben, lásd a High Plains Invaders vagy a Cowboyok és űrlények példáját – szinte azonnal ki is lökődnek, mondhatni vegyület helyett keveréket hozva létre, ahol ugyanabban a babzsákban lötyögnek a két műfaj motívumai, de érdemi reakció mégsem jön létre köztük. A western és a fantasztikum összeházasítására tett izgalmas, és az említetteknél valamivel sikeresebb kísérlet az iparosmunkák és az erős társadalmi elkötelezettséggel felvértezett szerzői filmek között oszcilláló Uli Edel (Christiane F, A Baader-Meinhof csoport) és a hetvenes években Peckinpah körül háttéremberként sündörgő, azóta pedig főképp western-alapú tévéfilmekben utazó Gordon T. Dawson (A pap, a kurtizán és a magányos hős, Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!) bő tíz éves közös munkája is, akiknek a western és a keresztény fantasy összeházasításában olyan válogatott B-szériás rosszarcúak segédkeztek, mint Eric Roberts, Randy Quaid és Peter Stormare.
A film angol felirattal látható.
A horror és a western kapcsolatának az 1910-es évek óta rendszeresen létrejönnek a maga csúcspontjai, kezdve rögtön a farkasemberfilm születését jelző, mára elveszett két indiános rémtörténettel (The Werewolf, The White Wolf), hogy azóta a kézenfekvő vérfarkas-tematikán (Mad at the Moon, Ginger Snaps Back: The Beginning) túl többek között a kísértetek (Halott madarak), óriáskígyók (Copperhead), zombik (A gonosz ébredése) és vakondszörnyek (Burrowers: A felszín alatt) is tiszteletüket tegyék a kies vadnyugaton. Míg a sci-fi és a fantasy nyerő stratégiája, ha az egész western-univerzumot teszi idézőjelbe – legyen ennek eszköze akár a szimuláció (Feltámad a vadnyugat), akár az időutazás (Vissza a jövőbe 3.) motívuma –, addig a horror, néhány extrém példától eltekintve (Billy the Kid vs. Dracula) sikerrel vezeti le a monstrumokat magából a közegből, az „űrhajó a kanyon felett” jellegű száraz high conceptek helyett a vadnyugathoz kötődő alapmotívumokat téve meg forrásnak. Legyenek ezek őshonos csörgőkígyók vagy (fiktív) indián mítoszok szörnyetegei, lépéselőnyük nyilvánvaló például az űrből jött uránfaló rovarszörnyekkel szemben (High Plains Invaders), melyek eleve a hitetlenség jóval magasabb szintű felfüggesztését igényelik a befogadótól, miközben organikus beillesztésük a cselekményvilágba is súlyosabb feladvány, mint egy poros prérifarkasember kezelése.[1]
A Purgatórium értelemszerűen az előbbi stratégiát követi: az önreflektív elemeket sem nélkülöző koncepcióban a röpke prológus után a vadnyugati kisváros már mint mesterséges tér jelenik meg, amelynek lakói is többnyire hangsúlyozottan fiktív figurák. Edel ezáltal erényt is farag a telewestern vizuális korlátaiból: a helyszín díszletszerűsége és a kiüresített kompozíciók szándékoltan erősítik a cselekménynek helyt adó Refuge városka mesterséges jellegét, egy pillanatig sem hagyva kétséget afelől, hogy a barlangokon keresztül vezető határátlépés után már egy nem-valós, természetfeletti világban járunk. Ezzel párhuzamosan a Purgatórium az egyik legelemibb belépési pontot találja meg a western és a fantasztikum között: a keresztény fantasy és a klasszikus western konzervatív, merev morális kódok mentén szerveződő szabályrendszere kezdetben a kettő közötti nyilvánvaló feszültség ellenére is a legnagyobb természetességgel simul egybe, ahol a posztmodern provokatív gesztusai már csak egy-egy elszórt motívumban lelhetőek fel – lásd a Pokol kapuját őrző ősöreg indián alakját.
Mindezekkel együtt Edel és Dawson folyamatosan reflektálnak a karcosságától megfosztott tévéwestern sajátosságaira is. Ebből a szempontból a Purgatórium a Deadwood előtti idők paródiaértékű produktuma: Refuge szabályzata – csak semmi káromkodás, a szex fel sem merül, az erőszakért pedig egyenest a pokol tüze a jutalom – érezhetően a médium a kilencvenes években még bevett reguláin élcelődik, miközben ennek nyomán még néhány westerntoposzt is kiforgat. A Purgatórium egyik legkedvesebb gegje éppen a maga korában botrányosan provokatív – de azóta sci-fi és tévéverzióban is elkészült – Délidőre irányul: míg ott a hősnek szűk másfél órája volt, hogy felkészüljön a tűzharcra, itt a rehabon lévő Wild Bill Hickocknak huszonnégy órán át kell kibírnia, hogy nem ránt fegyvert, miközben a világ, amelyben jár, mintha Will Kane feleségének vágyálma volna. Habár elvileg ugyanott gyökereznek, a fiktív vadnyugat morális törvényei és a keresztény pacifizmus játékszabályai végül összeegyeztethetetlennek bizonyulnak és Dawson, kikerülve a két világ összeütközésének valóban megrázó kataklizmáját, inkább egy szó szerinti deus ex machinával oldja fel konfliktust. Így a fináléra a Purgatórium alkotói éppoly szelídnek és bátortalannak bizonyulnak, mint a tisztítótűzben ragadt hőseik, de amíg eljutnak az isteni kegyelemig, mégis felforgatják az általunk ismert vadnyugatot.
Címkék: fantasy, MONSTER OF THE WEEK, televízió, western
Partnereink
Szólj hozzá!