Sokszor igen nehéz meghúzni a gondolatdús tabusértés és a botrányszomjas öncélúság közti határt. Gaspar Noé e tekintetben már a Visszafordíthatatlannal vékony jégen táncolt, de az inverzbe fordított narratívát könnyedén olvashattuk erőszakellenes pamfletnek is, amely az értékvesztés stációinak végigjárásával a materiális nyomorúságon felülemelkedő, tiszta szerelem mellett horgonyoz le. A provokátor legutóbb mélyebb vizekre evezett, 15 évig dédelgetett művét álmodta vászonra: a Hirtelen az üresség a 2009-es Cannes-i Filmfesztiválon debütált, ám Noé és stábja még a bemutatót követően is folyamatosan igazított rajta, így aztán a rangos filmmustrákon több különböző változata is keringett a darabnak. És hála a látványos előéletnek, a jellemzően kényes témaválasztásnak, a fesztiválkörút korbácsolta hullámoknak, Noé moziját most is felitta a közönség. Pedig a polgárpukkasztás egyik legnagyobb élő mestere ezúttal egyértelműen áthágja azt a bizonyos határt.

Habár egy évtized múltán az X-akták az ezredvég paranoiával és zsigeri félelmekkel telitömött, emblematikus szériájaként él a köztudatban, melyben a humort legjobb esetben is Mulder ügynök száraz megjegyzései képviselték, ennek ellenére számos epizód helyezte ironikus keretbe vagy forgatta ki a sorozathoz kapcsolódó toposzokat. Ahogy Vince Gilligan (Totál szívás) a mitológiához kapcsolódó részeken túl rendszerint elvitte Chris Carter sorozatát a nyilvánvaló szatíráig (Folie à Deux, Drive), esetleg formai kísérletezéssel csavart egyet a megszokott formulán (Monday, X-COPS), a Humbugot jegyző Darin Morgan is az eredeti koncepció határait feszegető forgatókönyvíróként vonult be a sorozat történelmébe.
Az epizód angol felirattal látható.

FESZTIVÁL – 21. ALKALOMMAL
A MEDIAWAVE – „Fényírók Fesztiválja” Nemzetközi Film- és Zenei Fesztivál idén 21. alkalommal kerül megrendezésre. A helyszín a tavalyi sikeres debütálás után ismét Szombathely, ám kis változás idén is lesz: a fesztivált két hétvégére összpontosítva június 2-11. között rendezzük.

A korhatáros vígjátéksiker folytatása adekvát módon egy szalagszakadásos görbe éjszaka erőltetett ismétlésére hajaz: míg az első mulatságon számos jó sztorival és új barátságokkal gazdagodtunk, a második partin már szégyenteljes véglényként fetrengünk, miközben elkeseredetten próbáljuk újraélni és felüllicitálni a kellemes emlékként őrzött parti legendás részleteit. A Másnaposok 2. folytatásnak csapnivaló, nem is valódi sequel, inkább az első darab ötlettelen, harsány és alpári remake-je. (Spoileres szöveg!)

A PrizmaOnline-on is üdvözölt magyarhangya-mozgalom kétségtelenül új színnel gazdagította a hazai filmforgalmazás kopottas palettáját. A kezdeményezés már csak azért is figyelemre méltó, mert a mozi avítt intézményéről való – apokaliptikus víziókkal vagy épp gunyoros megjegyzésekkel társított – trendi lemondás nélkül próbál megfelelni az új évezred kihívásainak. Az alapítók felismerték a korszerűsítés és a gyökerekhez való visszatérés sajátos dialektikáját, így a netes kampány, az interaktívvá tett forgalmazás, valamint az e-mozi lehetőségeinek maximális kihasználása mellett épp a filmvetítés élményszerűségének visszaállítása jelenti a stratégia egyik alappillérét. A mozgalom sikeréhez persze önmagában még nem elegendő a Facebook-érához igazodó közösségalapú megközelítés, valamint a szimpatikus célkitűzés, hanem bizony jó filmekre is szükség van. Épp ezért lenne különösen fontos, hogy az első hangyaPASS boldog birtokosait egy erőtől duzzadó audiovizuális hatosfogat repítse tovább a következő bérlet megvásárlásáig.

A művészettudományok nagy részénél az akadémikus kutatást nem tekintik a zsurnalisztikus kritika ellenségének. Egy újság zene- vagy építészet-kritikusa feltehetően tanulta az adott diszciplínát a főiskolán, és az egyes művek bírálatakor talán hasznosítja is a megszerzett tudást. A mozi esetében azonban a címben jelzett viszony hűvös, sőt kimondottan ellenséges. Amikor a hetvenes években elkezdtem a doktori iskolát, meglepetten tapasztaltam, hogy az új barátaim lenézően tekintettek a Film Commentnek és az ehhez hasonló magazinoknak írt esszéimre. Az akadémikusok nem folytak bele az egyik évfolyamtársam által „szimpla rajongás”-nak tartott tevékenységbe.

Roger Corman szemfüles módon, de kissé lassú reakcióidővel 1978-ban, a Cápa sikerét meglovagolva hozta össze az első Piranha-filmet, és ugyan addigra már elkészült a nagy fehér zabagépet exploitation-szintre züllesztő Cápa 2, a későbbi független kulcsfigurák (Joe Dante, John Sayles) által jegyzett Piranha azért szolid kultstátuszra tett szert. Ezután a Cápa-franchise a második epizóddal fémjelzett nagyköltségvetésű trashfilm-jelleget vitte tovább, a tematika pedig nem mellékesen az állathorror egyik meghatározó alműfajává is vált, a legkülönfélébb variációkkal rémisztgetve a víziszonyosokat: létező alfajoktól (¡Tintorera!, Hammerhead: Shark Frenzy), a bizarr mutációkon át (Cápaember, Sharktopus) az egész mélytengeri freak show-t hadba hívó crossoverekig (Mega Shark vs. Giant Octopus, Mega Shark vs. Crocosaurus). A piranhák ellenben megtartották a már Dante filmjében is reflektált legfőbb sajátosságukat: kannibalizmuson és vérfertőzésen alapuló populációjuk a mai napig nem szakadt el az alapmű állott vizes kísérleti medencéjétől.
Az 1995-ös Piranha magyar szinkronnal, a Mega Piranha eredeti hanggal látható.

A nagy, európai A-kategóriás filmfesztiválok között bújik meg a kicsiny Udine FEFF (idén április 29-től május 7-ig), mely csekély mérete ellenére is igen komoly csemegét tartogat a moziba látogató, fesztiválozni vágyó közönség számára. A betűszó feloldásával rögtön megérthetjük, miért is tódul be filmenként majd 1200 néző a Teatro Nuovo nagytermébe: Far East Film Festival. A mustra lehetőséget ad a legfrissebb, sok esetben még a nemzetközi premiert is megelőző távol-keleti filmek nagyvásznon, kópiáról, csodaszép textúrával történő megnézésére, mely hallatán még a legedzettebb asiafan-torrentezők szeme is könnybe lábad.

A Vicky Christina Barcelona után végrehajtott forgalmazói bakugrás révén a magyar moziközönség előtt rejtve maradt alkotást, a 2009-es, manhattanhű Bármi működhetet (Whatever Works) követően Woody Allen a „londoni bűntrilógia” (Match Point, Füles, Kasszandra álma) helyszínére tért vissza, hogy az új közegben, régi elvek szerint szője legfrissebb történetét, amelyben a fonál ismét vergődő férfiak és nők között jár kézről kézre.

A hollywoodi ötletimport-ügyintézők évek óta mohó siserehadként ácsingóznak ázsiai alapanyagra. A főleg japán és dél-koreai remake-potenciál begyűjtésével megbízott ideapiócák sejthetően meghökkenve állnak azon tény előtt, hogy bizony az amerikai újrafilmek korában sem meglepő, hogy olykor az Álomgyár ad ötletet egyes ázsiai alkotóknak. A vörös lámpások és a Hős kultikus tisztelettel övezett szerzője például személyes kedvencét, a Coen-fivérek debütáló filmjét tartotta feldolgozásra érdemesnek; Zhang sajátos látásmódjának prizmáján egy egészen más hangvételű opus sejlik át, a Véresen egyszerű szikár neo-noirjából az utolsó szögig lokális művet faragva.