Az Oscar-győzelmet besöprő Az elveszett dolog (The Lost Thing) több olyan vonással is rendelkezik, ami igencsak esélyessé tette az aranyszobrocska megszerzésére. Az animáció képi világa ötletes és friss, annak ellenére, hogy nem használ 3D-s technikát; a sztori pedig kellemesen melankolikus, és bárki számára megfejthető elgondolkodtató tartalommal bír, amely bájosan közvetíti társadalmi üzenetét, éppen csak annyira kritikusan, hogy émelygés nélkül érezzük rosszul magunkat. Ahogyan a két éve díjazott Kis kockák háza megtekintése után bizonyára megnőtt azoknak a száma, akik hirtelen késztetést éreztek, hogy felhívják a nagymamájukat, a Az elveszett dolog megnézése után sokan fogják előtúrni gyerekkori játékmackójukat, hogy felidézzék valaha volt bensőséges kapcsolatukat átlelkesített tárgyaik iránt.

A Pixar Stúdió az animációs műnemet forradalmasító alkotói szinte már hazajárnak az Oscar-gálára, és a hatalmas népszerűségnek örvendő, egészestés darabjaik mellett rendszeresen hódolnak a rövidfilmes forma előtt is. Fáradozásukat eddig tíz jelölés és három aranyszobrocska dicsérte: ugyan a Toy Story 3-at kísérő Day & Night trófea nélkül távozott a vasárnapi díjkiosztóról, a szösszenet a szokott Pixar-színvonalat képviseli, miközben egy filmtechnikai paradigmaváltásra is érzékenyen reflektál.

Bastien Dubois animációs etűdje egy impresszionista festő vázlatfüzetének érzékeket megrészegítő frissességével hat. A fiatal rendező madagaszkári utazásának élményét, az emlékek összemosódó esszenciáját sűríti bele tíz perces kisfilmjébe. A film egymás mellé rendelt hangulatképekből, útijegyzetekből és elkapott fotók véletlenszerűségével rendezett képek sorozatából épül fel, a minimális történet egyetlen egy vidéki kirándulásra összpontosít. A film kerete, a fotókból, fecnikből, rajzokból összedobált vázlatfüzet ad értelmet az egész animációt meghatározó burjánzó skicc-stílusnak. Minden beállítás, mint egy-egy felelevenített, szétfoszló emléktöredék laza firkaként, látomásos minimál-rajzként, füzetlapok töredezett felületeire felvázolt félkész képötletként lüktet, érzékletesen visszaadva Madagaszkár tarka világát.

A MONSTER OF THE WEEK eheti szörnye ismét megfosztja méltóságától a filmtörténet egyik legrettegettebb monstrumát, bár ezúttal nem egy gyerekfilmben hibernált és domesztikált rémről van szó, hanem egy mai napig rémisztő figura, az Alien tisztelettudóan kivitelezett, de humorral átszőtt vendégszerepléséről az elsősorban felnőtteknek szánt animeszéria, a Cowboy Bebop Toys in the Attic című epizódjában. A tovább gombra kattintva megtekinthetjük, hogyan költözteti át a televízió a mozi jeges borzongását a nappalinkba, sőt a konyhánkba, amikor a viszonylag ritkán realizálódó „lehet, hogy egy borzalmas szörny lakozik az űrben” problémakört felcseréli a mindenki által megélhető „valószínűleg valami rettenetes dolog lakozik régen takarított hűtőnkben” megállapításra.
Az epizód eredeti nyelven, angol felirattal látható.

Észtország a mai napig a kelet-európai animáció egyik fellegvára. A volt szovjet tagállamok nemzeti filmgyártásainak furcsa ellentmondása, hogy az „aranykort” mindenhol a társadalmilag és kulturálisan is politikai elnyomás alatt töltött évtizedekre datálják. Ahogy a magyar animáció a hetvenes és nyolcvanas években élte aranykorát az állami Pannónia Filmstúdióban, úgy a még szigorúbb moszkvai irányítás alatt álló Észtországban is a nyolcvanas évekbeli peresztrojka alatt jött létre az az elsősorban Priit Pärn nevével fémjelezhető nemzeti animációs műhely, amely magával hozta az észt animációnak a mai napig tartó, fesztiválsikerekben mérhető nemzetközi elismertségét. A legfrissebb észt animációs termésből az idei Anilogue rövidfilmes programjában négy film is helyet kapott.

A japán származású, New Yorkban élő grafikus, Motomichi Nakamura sokszínű munkássága nem csak az animált mozgókép és a graphic design fogalmának átalakulására és „új média-művészettel”, video-művészettel való fúziójára, hanem videoklipjei révén az animált brutalitás potenciális felszabadító jellegére is rámutat.

Az animációs versenyfilmek második blokkja a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hegemóniáját mutatja, ám az elsőre impresszívnek tetsző dominancia önmagában még nem jelent egységes színvonalat. Cinefestes celluloid-céllövöldémben ezen kívül egy hipnotikus művészfilmre (Rákcsapda), egy arcpirítóan gyenge férc-westernre (Jonah Hex) és egy kuriózumszerű magyar vonatkozásokkal bíró francia drámára (A gyermekeim apja) vetettem szemet.

Bemutatkozik a lengyel Se-Ma-For Stúdió, megmérettetik az animációs versenyfilmek első fele, és ha nem is tragikusan, de versenytársai közt jócskán alulmarad egy bolgár nagyjátékfilm. Összességében színes és fantáziadús nap végére teszünk így nyomasztó pontot, az animációs szösszenetek szertelen fantázia-tobzódását nem tudja ellensúlyozni a Keleti játékok szenvtelen szocio-tablója.

A thai komputer-animációs ipar 2006-ban ébredt öntudatára. Az egészestés CG-játékfilmek alfája egyszerre merített a helyi folklór és történelem legendáriumából, míg karakterábrázolás, dramaturgia és narratíva szempontjából inkább a nagyobb múltra visszatekintő, nyugati Nagy Testvértől – különösen Walt Disney-től – lesett el jól bevált fogásokat.

A gyakorló képzőművész-rajzfilmrendező M Tóth Éva közelmúltban megjelent Aniráma – Animációs mozgóképtörténet című könyvét animáció szakos egyetemi tanítványai számára készített segédanyagnak nevezi, elsősorban a diákok érdeklődésére számot tartó animációtörténeti olvasmányként határozza meg, majd, amikor már érteni véljük szerzőnk célját, betold még egy figyelmeztető félmondatot az előszóba, amellyel igencsak elbizonytalanítja olvasóit: „ez nem az az animációtörténet”.